A+ A-

Angyali történet 12. rész - Bora-Bora 1. fejezet

1.
"És most pár évre elbúcsúzom." Evvel fejeztem be az előző történetet. De ember tervez, a Nagy Szellem végez. Legalább is itt Tongán így mondják. Istent nem nagyon emlegetik, bár erős katolikus nevelést kapnak, de alig fog rajtuk. Annál inkább meglátszik, hogy az egyetlen szigetcsoport Óceániában, amelyik sosem volt sem európai, sem amerikai gyarmat.
Annak, hogy mégis újra írok, két oka van. Egyrészt meggazdagodtam és egyre több a szabadidőm, másrészt kiderült, hogy a házasság és a gyereknevelés mégsem jelent egyet az élet elszürkülésével.
Kezdjük az előbbivel.
Gazdaságunk szépen prosperált, már két saját hajónk szállítja áruinkat a szomszédos szigetekre. Nagyobb távolságokra, Ausztráliába, Fülöp szigetekre még mindig bérfuvart veszünk igénybe. Egyre gazdagabbnak számítunk a szigeten. Itt persze a gazdagságot másképpen kell értelmezni, mint Európában vagy Amerikában. Tongán az egy főre jutó nemzeti jövedelem 2 200 USD/év (PPP), alig egy nyolcada a magyarországinak és egy huszada az Egyesült Államokbelinek. És Lifuka még az ország átlagát sem éri el. Nincs úszómedencénk a kertben, hiszen a világ legnagyobb úszómedencéje vesz körül minket. Nincs szükségünk drága autócsodákra, négyünknek (Miu-ékkal közösen) van három dzsipünk, amivel az megy ki az ültetvényre vagy vásárolni, akinek éppen szüksége van rá. Akkor sincs gond, ha az egyiket éppen javítják. A gazdagság annyit jelent, hogy a boltban bármi megtetszik, megvehetjük, sőt sokszor más szigetekről rendelünk olyan élelmiszereket, az asszonyok ruhákat, mi műszaki árukat, amik nálunk nem is kaphatók, vagy nem olyan minőségűek. Jachtunk éppen lehetne - már gondolkodunk is rajt, hogy vegyünk - de eddig a sok munkától nem volt időnk arra, hogy utazgassunk.
Most már van. Itt ugyanis a viszonylagos gazdagság avval a kötelezettséggel jár, hogy másoknak is munkát adjunk. Ez a tekintélyhez is kell, ami elsősorban Josi esetében fontos, hiszen ő a sziget kormányzója. Eleinte elég volt az, hogy a házunk körül dolgozott három-négy szobalány, inas vagy nem is tudom minek nevezhető mindenes. Később már elvárták, hogy az ültetvényen is több embert alkalmazzunk. A gépesítésnek köszönhetően egyre kevesebb fizikai munkára volt szükség. Viszont a hűséges dolgozók gyerekeit gyakran elküldtük Tongatapura (Tonga központi szigetére) vagy a Fidzsi-szigetekre szakmát tanulni. Így aztán már jó pár irodai vagy technikusi munkára alkalmas fiatal van körülöttünk. Két-három ilyen ifjonc akár a munkám felét is el tudja végezni potom pénzért. Zsófi (régebbi történetekben még Sophie, de már nem is szereti eredeti nevét) részleges helyettesítésére már csak a gyereknevelés miatt is szükség volt.
Így azután szép lassan megszoktuk, hogy napi 10-12 óra helyett elég feleannyit dolgozni, sőt akkor is tovább működik a verkli, ha mindketten egyszerre utazunk el, mondjuk egy hétre. Hosszabb időre még nem próbáltuk magára hagyni a gazdaságot.
Tavaly öt napot a Fidzsi-szigeteken töltöttünk, a gyereket otthon hagytuk, Miu és a szobalányok gondoskodtak a kétéves Zoliról.
2.
És most kezdődik az idei történet.
Egy hétre Francia Polinézia egyik legpuccosabb szigetén Bora Borán foglaltunk egy tengerparti bungalót, ott is az egyik legszebb helyen, a sziget déli csücskét jelentő Matira Point nevű földnyúlvány nyakánál. Most a hároméves Zolit is vittük magunkkal és - hallgatva Miu tanácsára - egy pesztrát is fogadtunk az útra. Ez alig került nekünk valamibe: a lefoglalt bungaló egyébként is két hálószobás, négyágyas volt, a lány a felajánlott 400 pa'anga miatt (szűken 200 USD) alig győzött hálálkodni, az utazása sem került semmibe, mert külön repülővel mentünk, azon ő is elfért. A bérelt repülő nem nagyzolás volt, hanem kényelem. Így egy felszállással 3-4 óra alatt odaértünk, különben meg elég bonyolult lett volna. Hajóval vagy helyi repülővel el kellett volna eljutni Tonga fővárosába, Nuku'alofa-ba, mert onnan indulnak csak nemzetközi járatok és Fidzsin átszállva repülhettünk volna Tahitibe majd helyi járattal tovább Bora Borára. Nem is biztos, sőt, alig valószínű, hogy egy nap alatt meg lehetett volna tenni az utat.
Szóval pihenünk Bora Borán. Egyik délután házunk teraszán sziesztáztunk, olvasgattunk, amikor Zsófi hirtelen mozdulatára figyeltem fel. Felült a nyugágyában és feszülten figyelt az előttünk húzódó parti sétányra. Egy színes öltözetű turista pár sétált a földnyúlvány vége irányába. Én már csak a hátukat láttam, a férfi magas volt, testes, de ruganyos járású, a nő rendkívül formás, ringó csípője pajzán gondolatokat indított el bennem.
- Láttad őket? - kérdezte Zsófi izgatott hangon.
- Igen, és?
- A nő nem tűnt ismerősnek?
- Hát, láttam már ilyen csini popót, de nem ismerem meg.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.19 pont (37 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 Andreas6 2015. 01. 13. kedd 08:48
Nagyon jó szerintem is.
#3 papi 2014. 09. 11. csütörtök 13:20
Nagyon jó
#2 A57L 2014. 06. 2. hétfő 05:27
Nem rossz írás.
#1 Törté-Net 2008. 11. 19. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?