A+ A-

Angyali történet 10. rész - A vágyak földjén

1.
Attól kezdve, hogy rátaláltam a Tongáról szóló információkra, másra nem is igen tudtam gondolni. Minden szabad pillanatomban a Hazatérés ünnep és benne Miurita élvezettől nedves puncusa, Judy bájosan mosolygó sötétbarna szemei és Sophie vidám fecsegése jelenik meg előttem. Kettőzött erővel dolgoztam, hogy elérjem célom, és eljussak (vagy visszamenjek?) Tongára. Az külön megragadott, amikor megtudtam, hogy minden évben Tongán köszönt be a Földön elsőként az Újév.
A szükséges pénzt gyorsan összeszedtem. A nyári turistaszezonban nagyon drágák a repülőjegyek, így kora őszre halasztottam az utazást. Csak Főnöktől búcsúztam el, más kapcsolatom már nem is volt.
Maga az utazás is nagyon érdekes volt. Budapestről kedd reggel 7-kor indultam a Delta Air Lines járatával Párizson keresztül és már déli 1 óra előtt megérkeztem Los Angelesbe. Igaz, 9 óra a zónaidők közötti eltérés. Onnan csak éjjel fél 12-kor indultam tovább, legalább volt időm felvenni az interneten megrendelt jegyemet az Air Pacific irodájában, amit nem is volt olyan könnyű megtalálni a hatalmas repülőtéren. Tehát kedden valamivel éjfél előtt indultunk és csütörtökön reggel 5 óra után pár perccel szállt le a gép Fidzsi szigetén, Nadi repülőterén. Igen, tudom, hogy egy repülő nem tud másfél napot a levegőben maradni. Nem is volt több mint 10 óra a repülőút, csak átrepültük közben a naptárvonalat és így elveszítettünk egy napot az életünkből. Nadiból csak délután volt repülőjárat Tongára, addig sétáltam egyet a pálmafák alatt a tengerparton. Itt fogott el a kétség, hogy Pangai tényleg olyan-e, amilyennek én gondolom, hogy Miurita és a többiek tényleg létező személyek-e. Késő délutánra értem Tonga fővárosába, Nuku'alofa-ba. Aznap már nem kaptam hajót Pangaiba. Időközben olvasmányaimból már tudtam, hogy Pangai nem a sziget neve, hanem egy település a Lifuka szigeten. Igaz, a szigeten nincs is több említésre méltó település.
Átcsavarogtam az éjszakát - az időrendem már úgyis teljesen felborult - és pénteken kora reggel fogtam egy hajót, ami elvitt Pangaiba. Az első, amit megpillantottam a kikötőben, egy óriásplakát volt Josi arcképével és kissé mögötte Miurita képről is sugárzó szépsége. A felirata: Lifuka kormányzója. Megdöbbentett a kép és a felirat, de legalább megnyugodtam, hogy ők tényleg létező személyek.
Azonnal Miu és Josi háza felé vettem az irányt, de nagy csalódás ért. A ház előtt posztoló őrség nem engedett még a ház közelébe sem. Látták rajtam, hogy idegen vagyok és üzenetemet sem voltak hajlandók átadni.
2.
Fájó szívvel kezdtem szállást keresni magamnak. Találtam egy olcsó kiadó szobát. Felmérve elég reménytelen helyzetemet egy havi bérét előre kifizettem. Hála az olcsó repülőjegynek még jól álltam pénztartalékkal, de okulva az előző év eseményeiből erre nagyon vigyáztam, nem akartam gyorsan a nyakára hágni. Ehhez kapóra jött, amikor céltalan ténfergésem közben a kikötőben éppen alkalmi munkásokat kerestek egy befutó teherhajó kipakolásához. Szerencsém volt, beválogattak. Ettől kezdve rendszeresen jártam oda dolgozni a bennszülöttek kezdeti nagy ellenszenve ellenére.
Egyszer, amikor műszaki árukat kellett kipakolni és megrendelő szerint szétválogatni, nagy sikert arattam avval, hogy meg tudtam különböztetni a számítógépet a kávéfőzőtől, a telefont a monitortól. Ettől kezdve a kikötő főnöke már nem csak elfogadott, hanem néha kifejezetten engem keresett egy-egy feladathoz. Evvel egy jobb napon megkerestem annyit, amennyiből 3-4 napi szállásomat és kajámat ki tudtam fizetni.
A kikötőben sokat tanultam. Megtanultam a tonga nyelvet, amit első (valódi vagy álombéli?) látogatásomkor mintha beszéltem volna, de valójában egy kukkot sem tudtam belőle. Megtudtam, hogy Josi azért olyan hozzáférhetetlen, mert nemcsak a sziget kormányzója, hanem egyike a tongai Parlament mindössze 9 nép által választott tagjának is (a többit a király nevezi ki ill. a törzsi vezetők választják maguk közül) és tagja a legfőbb döntéshozó tanácsnak (Privy Council-nak) is. A pletykák szerint ezt a gyors előmenetelt Miurita-nak köszönheti, de erről semmi konkrétumot nem tudtak.
És nevet is kaptam társaimtól, akik addigra már befogadtak. A nem túl hízelgő, kissé bibliai hangzású Slomo nevet kaptam a fürge bennszülöttekhez képest lassú mozgásomért (slow motion).
Szabadidőmben gyakran őgyelegtem a kormányzói ház környékén, hátha meglátom valamelyiküket vagy legalább Judy-t vagy Sophie-t, de nem mehettem nagyon közel a házhoz. Végül egyszer Sophie-t láttam kilépni a házból. Messze elkerülve az őrséget, amely akkorra már erős gyanakvással figyelt, utána iramodtam. Amikor utolértem megérintettem a vállát és nevén szólítottam. Visszafordult és mérhetetlen megvetéssel mért végig:
- Mit akarsz, Idegen?
Az "idegen" szót olyan keményen mondta, hogy ostorként csattant a vége. A lelkemen. Úgy éreztem fele méretűre megyek össze és alig tudtam kinyögni:
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.17 pont (23 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 Andreas6 2015. 01. 13. kedd 08:38
Örülök a happyendnek. Jó volt!
#3 papi 2014. 09. 11. csütörtök 13:21
Nagyon jó
#2 A57L 2014. 06. 2. hétfő 05:28
Jó történet.
#1 Törté-Net 2007. 12. 19. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?