Angyali történet 15. rész - 1. fejezet - Samoa
Megjelenés: tegnap
Hossz: 33 468 karakter
Elolvasva: 233 alkalommal
Visszatekintés
Mivel a történet nagyon hosszú időre elnyújtva került feltöltésre, és ebben a részben is sok a visszahivatkozás, úgy gondoltam, nem árt egy rövid visszatekintés a történet eddigi eseményeire.
Úgy kezdődött, hogy egy alpesi nyaralás egyik éjszakáján furcsa dolgokat éltem meg vagy álmodtam meg. Egy gyönyörű angyal jelent meg a szállodai szobámban, hihetetlen kalandokat éltünk meg. Egy évet néztünk meg a hegy felett repülve, de amikor reggel felébredtem, még csak a következő nap volt. Közben nem telt az idő. Felébredve csak nagyon halvány emlékeim voltak az éjjeli szárnyalásról. Ahogy erőltettem az agyam, kezdtek visszatérni emlékfoszlányok. Az angyal azt mondta, hogy egy másik világból érkezett és nem először jár nálam, csak szigorú utasítása van, hogy nem hagyhat maga után emlékeket. Ezúttal viszont, könyörgésemre, nem törölte teljesen az emlékképeimet. Emiatt a saját világában azt a büntetést kapta, hogy többé nem járkálhat ide-oda a két világ között. Ezt egy késő őszi napon mesélte el nekem, amikor a lakásomon keresett fel. Elmondta, hogy el kell döntenie, melyik világot választja véglegesnek. Az enyémet akarta választani, de annak az a feltétele, hogy meg kell győződnie arról, hogy eléggé szeretem-e. Azt a feladatot adta szerelmem bemutatására, hogy vigyem el a hűvös Budapestről valami melegebb helyre, mert a saját világában ahhoz volt szokva. Megígérte, hogy ő segít megvalósítani, amit én elképzelek. Nagyon igyekeztem és elképzeltem, hogy elviszem a Szaharába, ott elég meleg van. Álmomban ott is teremtünk, de az Angyalnak nem tetszett a szárazság és porvihar. Következő próbálkozásom Amazónia volt, az meleg, de nem száraz. A következő álmomban (vagy álmunkban?) ott is teremtünk, de ott túl sok volt a víz és a krokodil, kevés a stabil talaj. A következő próbálkozásom egy kis sziget volt a valahol Polinéziában. Az elnyerte mindkettőnk tetszését és ott hosszabb időt töltöttünk kulturált környezetben. Onnan mindketten interneten tudtunk dolgozni. Az Angyal ott kapott egy meghívást Lifukára, a Tonga Királyság egyik szigetére. Mint kiderült ott élt egy honfitársa, akit ugyanolyan módon száműztek az eredeti világukból és most boldog házasságban él a szigeten. Ott három csodálatos nővel sodort össze a sors (vagy a fantázia?), Miurita, Angyal honfitársa, Sophie, a sógornője és Judy a barátnője. Hogy az Angyalom se unatkozzon ott volt még Josi, Miurita férje. Részt vettünk a sziget nagy ünnepén, ami erősen erotikus buli keretében zajlott. Utána az afterparty Miuritáék házában volt, amiből nagy bánatomra Judy kimaradt. Ugyanis Miurita teljesen elbűvölt, a cserfes Sophie is aranyos volt, de számomra mégis Judy volt a legvonzóbb. Az afterparty nagy összegabalyodássá, szexpartyvá vált.
Az Angyal, és nyilván főnökei is elégedettek voltak feladatteljesítésemmel és az Angyal véglegesen földlakóvá vált. Mindenkinek feleségemként mutattam be Muriel néven. Néhányan a környezetemből, főleg a munkahelyemről kissé sértve érezték magukat, hogy nem hívtam meg őket az esküvőre, azt ugyanis nem árulhattam el, hogy olyan nem is volt, de Muriel a bájával, kedvességével mindenkit levett a lábáról. Az ő hatására alakult ki a baráti társaságunk, akikkel eleinte egy nudista kempingbe jártunk, később az egyik tag vett egy eldugott tanyát és az lett a nudista telepünk. Gyönyörű időszakot éltünk meg, de sajnos nem tartott sokáig. Muriel úgy rákapott a gyakori faszcserére, hogy elhagyott.
Nagyon el voltam keseredve, inni kezdtem, a munkámat elhanyagoltam, szóval elzüllöttem. Elvesztettem a lakásomat, a munkámat és az utcán éltem vagy hajléktalan szállókon. Ebből a reménytelenségből egy véletlen találkozás zökkentett ki. Amikor az utcán a hajléktalanok Fedél nélkül c. lapját árultam, összefutottam a volt főnökömmel. Megrökönyödött és segíteni akart rajtam. Meg is tette, szállást adott a villája alagsorában és egy számítógépet, onnan dolgoztam a cégének. A munkadíjamat egy számlán gyűjtötte. Szabad időmben a térképeket, útikönyveket és repülőgép menetrendeket bújtam, hogy tanulmányozzam, hogy juthatok el álmaim szigetére, Lifukára.
Amikor már elég pénzem gyűlt össze, neki is vágtam az útnak. Ott sok meglepetés várt. Kiderült, hogy Josi a sziget kormányzója és a tongai parlament tagja. Ez első pillanatban előnyösnek tűnt, de baj volt, mert az erős őrség miatt nem tudtam bejutni a házukba. Ott ólálkodtam a ház körül, míg össze nem találkoztam Sophie-val. Ő viszont nem ismert meg. De megtudtam, hogy Josi távollétében ő irányítja a kókuszültetvényen folyó munkát. Kivettem egy elég nyomorúságos szobácskát, de ahhoz is munkát kellett találnom, hogy fizetni tudjam. Jobb híján a kikötőben vállaltam alkalmi rakodást. Ott kaptam új nevet, a többiekhez képest lomha mozgásomról neveztek el Slomonak (Slow motion – lassú mozgás).
A sorsomban az hozott újabb változást, amikor a kikötőbe érkező rakományban egy számítógép jött az ültetvény számára. A szigeten nem volt senki, aki tudta volna, hogy mit kell vele kezdeni, így Sophie kényszeredetten engem bízott meg az üzembehelyezéssel és üzemeltetéssel. De továbbra is idegenként bánt velem és az ültetvény munkásaitól csak az különböztetett meg, hogy az ő irodájának sarkában kaptam egy íróasztalt. Egyetlen vigaszom, barátom a számítógép volt és az, hogy naponta láthattam Sophyet. Az újabb változást az hozta el, amikor egyszer Sophie-t meglátogatta az irodában sógornője, Miurita. Miu könnyezve borult a nyakamba. Ő megismert. Nem értettem, hogy van, aki megismer és van, aki nem. Ezt később Miu megpróbálta elmagyarázni, hogy együtt voltunk egy időhurokban Muriel, ő és én, a többiek nem voltak aktív résztvevői annak az időhuroknak, de ezt nem igazán értettem meg. Azonban ez akkor nem volt lényeges, az volt fontos, hogy a szárnyai alá vett, beköltöztetett a házukba és ott éltem boldogan a két nővel. Tőle azt is megtudtam, hogy időközben Judy elvált és elköltözött a szigetről Ausztráliába. Ezt szomorúan vettem tudomásul. A vigaszom az volt, hogy összejöttünk Sophie-val és a helyiek is elfogadták feleségemként. Lassanként bedolgoztam magam az ültetvény munkáiba, én lettem a felelős a számítástechnika mellet az ültetvény gépeiért, majd később a hajókért is. Mert addigra már vettünk két hajót is.
Sokat meséltem Miunak és Sophie-nak Európáról és a helyi iskolában is tanítottam róla. Ezt nagyon élveztem. Sophie úgy döntött, hogy inkább nevének magyarított változatát, Zsófit fogja használni, és amikor megszületett fiunk, őt Zoltánnak neveztük el. A családban már mindenkinek magyar neve volt, csak nekem nem.
Egy idő után az ültetvény jobb kihasználása érdekében a kókuszpálmák alatt sütőtököt is termesztettünk, az üzlet egyre jobban prosperált.
Több évi megszakítás nélküli munka után olyan jól működött az ültetvény, hogy megengedhettünk magunknak egy nyaralást. Volt a szigeten egy kisrepülőgépes vállalkozó. Egy tőle bérelt géppel el is repültünk Bora-Borára. Ott kellemes meglepetésben volt részünk, összefutottunk az ugyanott nyaraló Judy-val és új férjével, Roy-jal. Ők Ausztráliából érkeztek, Roy filmes volt (mint később megtudtuk főleg reklám- és szexfilmeket csinált, Judy pedig a férje vállalkozásában dolgozott. Közösen kirándulgattunk, jól összemelegedtünk és szeretkeztünk. Nem basztunk, szeretkeztünk. A lifukai erkölcsi szokások betartásával (sajnos). Vagyis dugás nem volt, de minden egyéb igen.
Attól kezdve rendszeresen tartottuk velük a kapcsolatot. Aztán egyszer fogtuk magunkat és meglátogattuk őket Rockhamptonban, Ausztráliában. Ott már nem kellett betartani a lifukai etikettet. Velük együtt átrándultunk a Nagy Keppel szigetre, ahol megismerkedtünk Roy kollegájával, Paullal és a pornófilmezés rejtelmeivel. Mi is statisztáltunk az egyik filmükben. Hazatérve folytattuk a munkát a szépen gyarapodó gazdaságunkban. Már kezdtünk nagyüzemmé válni, a saját termelés mellett már két hajónk is volt, azokkal terítettük az árut a Tongához tartozó szigeteken, sőt távolabbiakon is. Ha volt a hajóknak szabad kapacitása – ami szerencsére ritkán fordult elő – a sziget gazdag haltermésének szállítását is vállaltuk.
Mivel a történet nagyon hosszú időre elnyújtva került feltöltésre, és ebben a részben is sok a visszahivatkozás, úgy gondoltam, nem árt egy rövid visszatekintés a történet eddigi eseményeire.
Úgy kezdődött, hogy egy alpesi nyaralás egyik éjszakáján furcsa dolgokat éltem meg vagy álmodtam meg. Egy gyönyörű angyal jelent meg a szállodai szobámban, hihetetlen kalandokat éltünk meg. Egy évet néztünk meg a hegy felett repülve, de amikor reggel felébredtem, még csak a következő nap volt. Közben nem telt az idő. Felébredve csak nagyon halvány emlékeim voltak az éjjeli szárnyalásról. Ahogy erőltettem az agyam, kezdtek visszatérni emlékfoszlányok. Az angyal azt mondta, hogy egy másik világból érkezett és nem először jár nálam, csak szigorú utasítása van, hogy nem hagyhat maga után emlékeket. Ezúttal viszont, könyörgésemre, nem törölte teljesen az emlékképeimet. Emiatt a saját világában azt a büntetést kapta, hogy többé nem járkálhat ide-oda a két világ között. Ezt egy késő őszi napon mesélte el nekem, amikor a lakásomon keresett fel. Elmondta, hogy el kell döntenie, melyik világot választja véglegesnek. Az enyémet akarta választani, de annak az a feltétele, hogy meg kell győződnie arról, hogy eléggé szeretem-e. Azt a feladatot adta szerelmem bemutatására, hogy vigyem el a hűvös Budapestről valami melegebb helyre, mert a saját világában ahhoz volt szokva. Megígérte, hogy ő segít megvalósítani, amit én elképzelek. Nagyon igyekeztem és elképzeltem, hogy elviszem a Szaharába, ott elég meleg van. Álmomban ott is teremtünk, de az Angyalnak nem tetszett a szárazság és porvihar. Következő próbálkozásom Amazónia volt, az meleg, de nem száraz. A következő álmomban (vagy álmunkban?) ott is teremtünk, de ott túl sok volt a víz és a krokodil, kevés a stabil talaj. A következő próbálkozásom egy kis sziget volt a valahol Polinéziában. Az elnyerte mindkettőnk tetszését és ott hosszabb időt töltöttünk kulturált környezetben. Onnan mindketten interneten tudtunk dolgozni. Az Angyal ott kapott egy meghívást Lifukára, a Tonga Királyság egyik szigetére. Mint kiderült ott élt egy honfitársa, akit ugyanolyan módon száműztek az eredeti világukból és most boldog házasságban él a szigeten. Ott három csodálatos nővel sodort össze a sors (vagy a fantázia?), Miurita, Angyal honfitársa, Sophie, a sógornője és Judy a barátnője. Hogy az Angyalom se unatkozzon ott volt még Josi, Miurita férje. Részt vettünk a sziget nagy ünnepén, ami erősen erotikus buli keretében zajlott. Utána az afterparty Miuritáék házában volt, amiből nagy bánatomra Judy kimaradt. Ugyanis Miurita teljesen elbűvölt, a cserfes Sophie is aranyos volt, de számomra mégis Judy volt a legvonzóbb. Az afterparty nagy összegabalyodássá, szexpartyvá vált.
Az Angyal, és nyilván főnökei is elégedettek voltak feladatteljesítésemmel és az Angyal véglegesen földlakóvá vált. Mindenkinek feleségemként mutattam be Muriel néven. Néhányan a környezetemből, főleg a munkahelyemről kissé sértve érezték magukat, hogy nem hívtam meg őket az esküvőre, azt ugyanis nem árulhattam el, hogy olyan nem is volt, de Muriel a bájával, kedvességével mindenkit levett a lábáról. Az ő hatására alakult ki a baráti társaságunk, akikkel eleinte egy nudista kempingbe jártunk, később az egyik tag vett egy eldugott tanyát és az lett a nudista telepünk. Gyönyörű időszakot éltünk meg, de sajnos nem tartott sokáig. Muriel úgy rákapott a gyakori faszcserére, hogy elhagyott.
Nagyon el voltam keseredve, inni kezdtem, a munkámat elhanyagoltam, szóval elzüllöttem. Elvesztettem a lakásomat, a munkámat és az utcán éltem vagy hajléktalan szállókon. Ebből a reménytelenségből egy véletlen találkozás zökkentett ki. Amikor az utcán a hajléktalanok Fedél nélkül c. lapját árultam, összefutottam a volt főnökömmel. Megrökönyödött és segíteni akart rajtam. Meg is tette, szállást adott a villája alagsorában és egy számítógépet, onnan dolgoztam a cégének. A munkadíjamat egy számlán gyűjtötte. Szabad időmben a térképeket, útikönyveket és repülőgép menetrendeket bújtam, hogy tanulmányozzam, hogy juthatok el álmaim szigetére, Lifukára.
Amikor már elég pénzem gyűlt össze, neki is vágtam az útnak. Ott sok meglepetés várt. Kiderült, hogy Josi a sziget kormányzója és a tongai parlament tagja. Ez első pillanatban előnyösnek tűnt, de baj volt, mert az erős őrség miatt nem tudtam bejutni a házukba. Ott ólálkodtam a ház körül, míg össze nem találkoztam Sophie-val. Ő viszont nem ismert meg. De megtudtam, hogy Josi távollétében ő irányítja a kókuszültetvényen folyó munkát. Kivettem egy elég nyomorúságos szobácskát, de ahhoz is munkát kellett találnom, hogy fizetni tudjam. Jobb híján a kikötőben vállaltam alkalmi rakodást. Ott kaptam új nevet, a többiekhez képest lomha mozgásomról neveztek el Slomonak (Slow motion – lassú mozgás).
A sorsomban az hozott újabb változást, amikor a kikötőbe érkező rakományban egy számítógép jött az ültetvény számára. A szigeten nem volt senki, aki tudta volna, hogy mit kell vele kezdeni, így Sophie kényszeredetten engem bízott meg az üzembehelyezéssel és üzemeltetéssel. De továbbra is idegenként bánt velem és az ültetvény munkásaitól csak az különböztetett meg, hogy az ő irodájának sarkában kaptam egy íróasztalt. Egyetlen vigaszom, barátom a számítógép volt és az, hogy naponta láthattam Sophyet. Az újabb változást az hozta el, amikor egyszer Sophie-t meglátogatta az irodában sógornője, Miurita. Miu könnyezve borult a nyakamba. Ő megismert. Nem értettem, hogy van, aki megismer és van, aki nem. Ezt később Miu megpróbálta elmagyarázni, hogy együtt voltunk egy időhurokban Muriel, ő és én, a többiek nem voltak aktív résztvevői annak az időhuroknak, de ezt nem igazán értettem meg. Azonban ez akkor nem volt lényeges, az volt fontos, hogy a szárnyai alá vett, beköltöztetett a házukba és ott éltem boldogan a két nővel. Tőle azt is megtudtam, hogy időközben Judy elvált és elköltözött a szigetről Ausztráliába. Ezt szomorúan vettem tudomásul. A vigaszom az volt, hogy összejöttünk Sophie-val és a helyiek is elfogadták feleségemként. Lassanként bedolgoztam magam az ültetvény munkáiba, én lettem a felelős a számítástechnika mellet az ültetvény gépeiért, majd később a hajókért is. Mert addigra már vettünk két hajót is.
Sokat meséltem Miunak és Sophie-nak Európáról és a helyi iskolában is tanítottam róla. Ezt nagyon élveztem. Sophie úgy döntött, hogy inkább nevének magyarított változatát, Zsófit fogja használni, és amikor megszületett fiunk, őt Zoltánnak neveztük el. A családban már mindenkinek magyar neve volt, csak nekem nem.
Egy idő után az ültetvény jobb kihasználása érdekében a kókuszpálmák alatt sütőtököt is termesztettünk, az üzlet egyre jobban prosperált.
Több évi megszakítás nélküli munka után olyan jól működött az ültetvény, hogy megengedhettünk magunknak egy nyaralást. Volt a szigeten egy kisrepülőgépes vállalkozó. Egy tőle bérelt géppel el is repültünk Bora-Borára. Ott kellemes meglepetésben volt részünk, összefutottunk az ugyanott nyaraló Judy-val és új férjével, Roy-jal. Ők Ausztráliából érkeztek, Roy filmes volt (mint később megtudtuk főleg reklám- és szexfilmeket csinált, Judy pedig a férje vállalkozásában dolgozott. Közösen kirándulgattunk, jól összemelegedtünk és szeretkeztünk. Nem basztunk, szeretkeztünk. A lifukai erkölcsi szokások betartásával (sajnos). Vagyis dugás nem volt, de minden egyéb igen.
Attól kezdve rendszeresen tartottuk velük a kapcsolatot. Aztán egyszer fogtuk magunkat és meglátogattuk őket Rockhamptonban, Ausztráliában. Ott már nem kellett betartani a lifukai etikettet. Velük együtt átrándultunk a Nagy Keppel szigetre, ahol megismerkedtünk Roy kollegájával, Paullal és a pornófilmezés rejtelmeivel. Mi is statisztáltunk az egyik filmükben. Hazatérve folytattuk a munkát a szépen gyarapodó gazdaságunkban. Már kezdtünk nagyüzemmé válni, a saját termelés mellett már két hajónk is volt, azokkal terítettük az árut a Tongához tartozó szigeteken, sőt távolabbiakon is. Ha volt a hajóknak szabad kapacitása – ami szerencsére ritkán fordult elő – a sziget gazdag haltermésének szállítását is vállaltuk.
1.
Soha nem lehet tudni, hogy egy baj tovább fejlődik-e egy még nagyobb bajjá, vagy valami jó sül ki belőle. A most következő történet ez utóbbira példa.
Egy nagy hurrikánban tönkrement az egyik hajónk. A nagyon gyakorlott matrózainknak majdnem sikerült az egyik északi tongai sziget kikötőjébe bevinni a hajót a viharban, de végül egy hirtelen széllökés a kikötő mólójának lökte. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy néhány könnyebb sérülttel megúszták a dolgot és a hajó is javítható maradt. Csak kiesett vagy 3 hónapra a szállításból. A másik hajónk nem győzte egyedül a szépen megnövekedett áruforgalmunkat, kölcsön hajót meg nem lehetett szerezni, mert sok hajó járt pórul abban a viharban, az áru meg csak gyűlt a raktárainkban. Legfőbb exportcikkeink, a kókusz és a sütőtök meg kezdtek romlani.
Először osztogattunk a szigeten, de már nem volt kinek. Ekkor a lányaink – Miurita és Zsófi – egy helybeli asszonysággal bevetették magukat a raktárba és elkezdtek kotyvasztani. Időnként még vettek a boltban ezt-azt és néhány nap múlva megjelentek néhány krémszerű katyvasszal. Néhányan végigkóstoltuk és bizony volt közöttük két-három olyan, ami egyöntetű tetszést aratott. Egy idő után kiderült, hogy ezek a különböző ízesítésű főzött krémek jobban tárolhatók, mint a nyersanyagaik. Elkezdtük a krémeket a szigetünkön árulni, majd a még üzemképes hajónkkal széthordani Tonga többi szigetére. Óriási sikere lett. A két lány nevéből kreált Mizsó krém nevet adtuk neki.
Mire a sérült hajónk rendbejött már majdnem a teljes javítást ki tudtuk fizetni a Mizsó krém bevételeiből. Bővítettük a krémüzemünket és már 25-30 alkalmazottal dolgozva új piacokat kellett keresni. Amíg én az ültetvény ügyeit intéztem, Miu és Zsófi nyakukba vették a világot (vagy legalábbis Polinézia közeli szigeteit) és jobbnál jobb üzleteket kötöttek. Sőt, időközben újabb nyersanyagok, pl. Kakaó, vanília, papaya, mangó beszerzésével a választékot is lényegesen bővítették. Közben Josi, aki nem tudott szabadulni a politikától, kapcsolatai révén a reklámokat intézte. Mire végre kikászálódtam a munkából, már egy komoly kifejlett édességipart találtam magam körül. A lányok fantáziája nem ismert határokat és a sokféle ízesítésű csemegét nagyon ügyesen vezették be a környező piacokra.
Soha nem lehet tudni, hogy egy baj tovább fejlődik-e egy még nagyobb bajjá, vagy valami jó sül ki belőle. A most következő történet ez utóbbira példa.
Egy nagy hurrikánban tönkrement az egyik hajónk. A nagyon gyakorlott matrózainknak majdnem sikerült az egyik északi tongai sziget kikötőjébe bevinni a hajót a viharban, de végül egy hirtelen széllökés a kikötő mólójának lökte. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy néhány könnyebb sérülttel megúszták a dolgot és a hajó is javítható maradt. Csak kiesett vagy 3 hónapra a szállításból. A másik hajónk nem győzte egyedül a szépen megnövekedett áruforgalmunkat, kölcsön hajót meg nem lehetett szerezni, mert sok hajó járt pórul abban a viharban, az áru meg csak gyűlt a raktárainkban. Legfőbb exportcikkeink, a kókusz és a sütőtök meg kezdtek romlani.
Először osztogattunk a szigeten, de már nem volt kinek. Ekkor a lányaink – Miurita és Zsófi – egy helybeli asszonysággal bevetették magukat a raktárba és elkezdtek kotyvasztani. Időnként még vettek a boltban ezt-azt és néhány nap múlva megjelentek néhány krémszerű katyvasszal. Néhányan végigkóstoltuk és bizony volt közöttük két-három olyan, ami egyöntetű tetszést aratott. Egy idő után kiderült, hogy ezek a különböző ízesítésű főzött krémek jobban tárolhatók, mint a nyersanyagaik. Elkezdtük a krémeket a szigetünkön árulni, majd a még üzemképes hajónkkal széthordani Tonga többi szigetére. Óriási sikere lett. A két lány nevéből kreált Mizsó krém nevet adtuk neki.
Mire a sérült hajónk rendbejött már majdnem a teljes javítást ki tudtuk fizetni a Mizsó krém bevételeiből. Bővítettük a krémüzemünket és már 25-30 alkalmazottal dolgozva új piacokat kellett keresni. Amíg én az ültetvény ügyeit intéztem, Miu és Zsófi nyakukba vették a világot (vagy legalábbis Polinézia közeli szigeteit) és jobbnál jobb üzleteket kötöttek. Sőt, időközben újabb nyersanyagok, pl. Kakaó, vanília, papaya, mangó beszerzésével a választékot is lényegesen bővítették. Közben Josi, aki nem tudott szabadulni a politikától, kapcsolatai révén a reklámokat intézte. Mire végre kikászálódtam a munkából, már egy komoly kifejlett édességipart találtam magam körül. A lányok fantáziája nem ismert határokat és a sokféle ízesítésű csemegét nagyon ügyesen vezették be a környező piacokra.
Ez csak a történet kezdete, még 16 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
tegnap 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1