1945 1.rész
Fordítás
Eredeti történet: 1945
Szerző: Leonie12, Literotica; 2009–2010
A fordító megjegyzése: A történet feltételez némi ismeretet a német összeomlás utolsó heteinek viszonyairól, de érdemben ezek hiánya sem akadályozza az olvashatóságát.
Itt szeretném kifejezni köszönetemet a segítőimnek akik sokat emeltek e fordítás színvonalán.
Eredeti történet: 1945
Szerző: Leonie12, Literotica; 2009–2010
A fordító megjegyzése: A történet feltételez némi ismeretet a német összeomlás utolsó heteinek viszonyairól, de érdemben ezek hiánya sem akadályozza az olvashatóságát.
Itt szeretném kifejezni köszönetemet a segítőimnek akik sokat emeltek e fordítás színvonalán.
(Minden résztvevő a képzelet szülötte (így nincs vérségi kapcsolat közöttük), a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.)
1945 áprilisa.
Az időjárás megfelelt a hónap nevének. Eső, vihar és napsütés váltogatta egymást.
Édesanyámmal és a két húgommal teljesen elázva érkeztünk meg egy kis kikötővárosba az Északi-tenger partján. Rokonaink laknak valahol ezen a környéken és meg akartuk találni őket.
Elképzelhetetlenül nehéz körülmények között tettük meg a hosszú utat az alsó-sziléziai Breslauból (régen Boroszló, ma Wrocław) idáig.
Az ezernyi menekülőt szállító vonatnak öt teljes napba és éjszakába telt, mire a biztonságba hozott minket, akik a közeledő orosz csapatoktól elől futottunk. Árkokban aludtunk, és abból éltünk, amit az út szélén találtunk. Vagy amit az együttérző gazdák adtak nekünk. Nem mindig önzetlenül.
Anyám nagyon szép nő volt. Még ha első pillantásra nem is volt nyilvánvaló. Régi, kopott kabátot, kitaposott csizmát és prémes sapkát viselt, amit az út szélén talált. Ami a kopott ruhái alatt rejtőzött, azt valószínűleg csak gyakorlott szem láthatta.
Az a tény, hogy napok óta menekültünk, és nem volt lehetőségünk tisztálkodni főleg fürdeni, úgy tűnt, senkit sem zavart.
Egy nagy darab kenyérért, egy darab sült húsért vagy valami zöldségért anyám nem egyszer elment egy istállóba vagy egy pajtába, hogy „üzleteljen” a gazdákkal.
Amíg a húgaimmal az udvaron várakoztam, gyanakodni kezdtem, hogyan zajlanak ezek az üzleti megbeszélések. De anyám soha nem mutatott ki semmit, amikor egy fanyar mosollyal visszajött hozzánk kezében az áhított étellel.
Ez most mind feledésbe merült. Éltünk és biztonságban voltunk. Csak ez számított.
Minden holmink csak arra korlátozódott, amit magunkon hordtunk, vagy amit a kezünkben elbírtunk. És ez egyáltalán nem volt sok.
Első utunk ebben a kisvárosban a helyi elöljárósághoz vezetett. Szükségünk volt egy szállásra legalább egy éjszakára. Vagy ha lehet, hosszabb ideig. Végre pihenni akartunk. Később pedig megkeressük a rokonainkat.
A kis íróasztal mögött ülő férfi szánakozóan nézett szakadt alakunkra. Szimpatikusnak tűnt, és nem tartozott azon fickók közé, akik még most is hittek a végső győzelemben. Tényleg megpróbált segíteni nekünk.
– Nos, itt lenne Frau Köhler háza. Egyedül él, a férje még nem tért vissza a háborúból. Eltűntnek nyilvánították. – A férfi áthatóan nézett anyámra. – Frau Köhler nagyon kedves nő, nagy gazdasággal és jószágokkal. Biztos örülni fog a segítő kezeknek.
Az időjárás megfelelt a hónap nevének. Eső, vihar és napsütés váltogatta egymást.
Édesanyámmal és a két húgommal teljesen elázva érkeztünk meg egy kis kikötővárosba az Északi-tenger partján. Rokonaink laknak valahol ezen a környéken és meg akartuk találni őket.
Elképzelhetetlenül nehéz körülmények között tettük meg a hosszú utat az alsó-sziléziai Breslauból (régen Boroszló, ma Wrocław) idáig.
Az ezernyi menekülőt szállító vonatnak öt teljes napba és éjszakába telt, mire a biztonságba hozott minket, akik a közeledő orosz csapatoktól elől futottunk. Árkokban aludtunk, és abból éltünk, amit az út szélén találtunk. Vagy amit az együttérző gazdák adtak nekünk. Nem mindig önzetlenül.
Anyám nagyon szép nő volt. Még ha első pillantásra nem is volt nyilvánvaló. Régi, kopott kabátot, kitaposott csizmát és prémes sapkát viselt, amit az út szélén talált. Ami a kopott ruhái alatt rejtőzött, azt valószínűleg csak gyakorlott szem láthatta.
Az a tény, hogy napok óta menekültünk, és nem volt lehetőségünk tisztálkodni főleg fürdeni, úgy tűnt, senkit sem zavart.
Egy nagy darab kenyérért, egy darab sült húsért vagy valami zöldségért anyám nem egyszer elment egy istállóba vagy egy pajtába, hogy „üzleteljen” a gazdákkal.
Amíg a húgaimmal az udvaron várakoztam, gyanakodni kezdtem, hogyan zajlanak ezek az üzleti megbeszélések. De anyám soha nem mutatott ki semmit, amikor egy fanyar mosollyal visszajött hozzánk kezében az áhított étellel.
Ez most mind feledésbe merült. Éltünk és biztonságban voltunk. Csak ez számított.
Minden holmink csak arra korlátozódott, amit magunkon hordtunk, vagy amit a kezünkben elbírtunk. És ez egyáltalán nem volt sok.
Első utunk ebben a kisvárosban a helyi elöljárósághoz vezetett. Szükségünk volt egy szállásra legalább egy éjszakára. Vagy ha lehet, hosszabb ideig. Végre pihenni akartunk. Később pedig megkeressük a rokonainkat.
A kis íróasztal mögött ülő férfi szánakozóan nézett szakadt alakunkra. Szimpatikusnak tűnt, és nem tartozott azon fickók közé, akik még most is hittek a végső győzelemben. Tényleg megpróbált segíteni nekünk.
– Nos, itt lenne Frau Köhler háza. Egyedül él, a férje még nem tért vissza a háborúból. Eltűntnek nyilvánították. – A férfi áthatóan nézett anyámra. – Frau Köhler nagyon kedves nő, nagy gazdasággal és jószágokkal. Biztos örülni fog a segítő kezeknek.
Ez csak a történet kezdete, még 12 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Köszönöm:10.P
"Álmoska5"