Egy üzletasszony naplója 5. rész

22. fejezet

Megérkezés Kairóba

Másnap dél körül Carlo kikísért a repülőtérre és vett nekem egy jegyet Kairóba. Kerestünk egy bankot és számlájáról átutalt egy nagy összeget számomra, 1000 dollárt. Ez volt a tegnapi fizetése, ami a líbiai állam, az UNESCO, a WHO és egyéb szponzorok támogatásaiból jött össze.
– Ha szükséged van bármire, csak hívj. – mondta.
Ezzel átnyújtott egy névjegykártyát.
– Köszönöm szépen. – válaszoltam.
A nadrágon keresztül megsimogattam a faszát és adtam egy puszit az arcára. Visszamentem a reptérre. Mint később kiderült, pár hónap elteltével Carlo közölte velem levélben:
"A tanár soknak ítélte a történteket és engem súlyos megrovásban részesített. "
A repülőút alatt semmi érdemleges nem történt. Unalmas emberek, semmittevés. Gondoltam masztizok kicsit, azzal is telik az idő, de már ahhoz sem volt kedvem, annyira kiábrándító volt minden és mindenki. A szendvics is förtelmes volt.
Szerencsére nem tartott örökké. Landoltunk. A repülőtéren fogtam egy taxit és felhívtam Vivienne-t. Megbeszéltük, hogy hova vigyen a taxi. Aztán hozzá tettem:
– Hívjál vissza, de nem fogom felvenni.
Rögtön tudta miről van szó. A taxi hátsó ülésén ültem. Mobilomat rezgőre állítottam és óvatosan feldugtam száraz puncimba. Kissé nehezen ment be. Vártam. Hamarosan vibrálást éreztem odabent. Nagyon jól esett. Újból kezdtem nedvesedni. Időnként véget ért a vibrálás, ilyenkor vártam, hogy újból hívjon. Lassan, de biztosan egyre nedvesebb lettem. Már ajkaim harapdáltam a kéjtől. Megérkeztünk. Charles és Vivienne már várt a szálloda bejáratánál. Charles kifizette a taxit, én átöleltem Vivienne-t és szájon csókoltuk egymást. Fülébe súgtam:
– Hívj újból.
– Óóó! Még mindig bent van? – kérdezte.
Ártatlanul elmosolyodtam.
– Tudod, nekem soha nem elég.
Felmentünk, lepakoltunk és elindultunk az étterembe vacsorázni. Már nagyon éhes voltam. Leültünk egy csendes asztalhoz. Vivienne megint hívta a mobilomat, én meg halkan nyögdécseltem behunyt szemekkel. Aztán összerándultam és halkan elélveztem. Kihúztam a telefont lucskos pinámból. Lassan, mert Vivienne és Charles is érdeklődve nézett a lábam közé. Teljesen átázott a mobilom.
– Ez igen! – mosolygott Vivienne.
– Remélem, azért működik még! – szólalt meg Charles nevetve.
Megjött a kaja. Gyorsan megettük és felsiettünk a szobába.