A strandbüfé angyala 1. rész

Három éve élek ebben a kis Balaton-parti településen. Az írói munkám – újságíró, műfordító, néha novellista – lehetővé tette, hogy felszámoljam a budapesti életemet, és végre felújítsam a családi örökségként kapott nyaralót. Most már mindennapi használatra alkalmas: van benne rendes fűtés, a konyha működik, a teraszról rálátni a vízre. Az internet is jó minőségű, küldöm, kapom az anyagokat. Szeretek itt lenni. Nincs szükségem nagy társaságra. A boltos ismer, a postás is, ennyi elég. Harmincöt évesen már nem kínoznak azok a kamaszkori vágyak, amikor ágyról ágyra jártam, és a mennyiség számított, nem a minőség. Lassan három éve nincs nő az életemben. Ha nagyon áll a farkam, kiverem, mint régen, aztán rendben van. Van ilyen egy férfi életében, amikor inkább önmagát keresi, mint mások társaságát.
Ezt a bezárkózást egy dolog szakította meg nap mint nap, tavasztól őszig: az ebéd. Főzni ugyanis nem tudok. A levest is képes vagyok odaégetni, a rántott hús nálam inkább szenesre sült valami. Így minden délben lementem a parti büfébe. Nem mondom, hogy csak az ételre voltam kiéhezve. Jó volt nézni a szebbnél szebb, jó alakú – vagy éppen kevésbé jó alakú – nőket, akik alig fürdőruhában sétáltak előttem a mólón. A büfés lányok is kedvesek és szépek voltak, szinte egyformák: kellemesen kikerekedettek, olyan dekoltázzsal, hogy szinte a köldökükig belátott az ember. Többségük pesti volt, pénzt keresni jöttek a szezonra: meló, buli, kamatyolás.
Egy közülük viszont teljesen más volt. Nem volt egy szépség. Pontosabban nem úgy volt. Szögletes arc, mindig szigorú kontyba fűzött haj, szolid öltözék, amibe nem lehetett belátni. Szakmámból adódóan figyelem az embereket. Ő, mint később megtudtam, Edit volt a neve, helyi lakos. Egy kis házban lakott, amit anyjától – ahogy mesélte, a sárkánytól – régen lelépett apja vett neki a tizennyolcadik születésnapjára, mintegy kárpótlásul az elvesztegetett évekért. Ezen jól össze is vesztek az anyjával, azóta ott él egyedül.
Kívülálló volt a parti büfé bandájában. Éppen ezért lényegében alantas melókat adtak neki. Krumplit pucolt, mosogatott, hordta vissza a tányérokat. Soha nem engedték a pult közelébe, ahol egy-két jó szót vagy esetleg egy kis borravalót kaphatott volna.
Soha nem voltam traccsolós típus. De úgy éreztem, ezzel a lánnyal jót teszek, ha megszólítom. Nem leereszkedni akartam, hanem csatlakozni hozzá. Ezért amikor legközelebb jött, hogy elvigye a tányéromat, megköszöntem neki.