A+ A-

Egy kis bécsi kurva emlékezései 10. rész

Eredeti író: Josefine Mutzenbacher
Pár napig Ekhard úrról teljesen elfeledkeztem. Folyton a Horak urat lestem, csakhogy az meg nem mutatkozott. Folytattam hát rég bevált játszadozásunkat, Franz "megugrott", kamatyolt, minden. Sok jelentősége nem volt, csak még mindig ez volt az egyetlen kérdéses dolog, ami adódhatott. Próbáltam kilesni megint egyszer a szüleimet, de egy darabig ott se volt semmi. Végre aztán egy éjszaka láttam, apám nekilát, hangokat is hallhattam hamarosan. Apám volt alul. Azt nyögte kisvártatva:
- "Jön..."
Anyám suttogva felelte:
- "Tartsd vissza... várjál még, mindjárt én is..."
De apám nem bírta visszatartani, elsült neki. És kibújt anyámból, elterült mellette az ágyon. "
Na, köszönöm", - mondta anyám, - "nekem most akkor ebben mi volt az öröm?"
Ám egy kis szünet után azt suttogta:
- "Még egy numera... nem menne?"
- "Talán" - mormolta álmosan apám. - "Majd később."
- "Majd később" - mondta dühösen és gúnyosan anyám.
- "Később... amikor úgy horkolsz már, hogy aludni se lehet tőled... és az ágyúszó se ébreszt föl!"
- "De ha egyszer most nem megy..."
- "Nekem meg egyetlenegyszer se volt meg. Semmi."
Így anyám. Apám ismét csak a rideg tényállást közölhette:
- "Ha egyszer nem megy másodszor, hát nem megy. Majd hajnalban, jó?"
Anyám hallgatott. Akkor újra kezdte:
- "Mondd, neked mindig ilyen lötyedék a farkad?"
Nyilván hiába tapogatta.
- "Az előbb nem volt az. De most kimerült."
- "Na, próbáljuk meg", - mondta anyám. Olyan anyásan, tényleg. És felült az ágyban, nekilátott. Pontosan tudtam, mit csinál, bár arról nem voltam meggyőződve, hogy a száját is beveti - e. Eredmény semmi.
- "Látod, ha mondom", diadalmaskodott apám.
- "A fene enné meg", mérgelődött anyám. - "Hát ilyenkor tényleg semmit se lehet csinálni?"
- "Semmit. Nincs segítség. Pihenni kell... majd aztán újra megy."
Anyám bosszúsan morgott valamit, de tudhattam, folytatja a kézi munkát. Ám hiába. S a végén azt mondta:
- "Már nekem fájdul bele a kezem..." És akkor jött, amire vártam.
- "Na, figyelj, majd így próbálom" - mondta anyám, és következett, hogy cupp - cupp. Szopta apám szerszámát. S ez ment egy darabig.
- "A rohadt mindenit, így se megy" - hagyott fel a dologgal anyám.
- "Jesszus, hogy valaki egy ilyen férjet fog ki magának", - mondta gonoszul.
- "Kétszer - háromszor meglökdös, utána belém sül, és azt se mondja, fapapucs, lefordul rólam, szarik rá, én is elélveztem - e."
Apám konokul hallgatott. Hát anyám folytatta:
- "Jó, de most mondd meg, mit csináljak, mondd meg... tisztára felizgattál. Meg ahogy a farkad dörzsöltem, a számba is vettem... és akkor semmi. Ebbe meg kell őrülni. Te mit csinálnál? Ha én nem hagynám, hogy belém lőjél? He? Keresnél egy másik nőt, egy akármilyen kis kurvát. Ezek vagytok ti, férfiak. Nektek mindent szabad. Futnál a kis kurvádhoz. És ha most én mondom azt, hogy keresek magamnak valakit, aki rendesen megdug? Úgy, hogy nekem is jó legyen?"
- "Menj, aztán keress."
- "Na, tényleg?", - Anyám sziszegve vágta oda: - "Ezt megjegyzem magamnak. És keresek is valakit. Azt hiszed, senki sincs, aki engem megbaszna? Tévedsz, te szarházi."
Apám erre semmit se mondott, de hallottam, felül az ágyban, és nem volt vitás, anyámra veti magát, dolgozni kezd a lába közt. A kezével. Muvészi ujjakkal, nyilván, mert anyám úgy kezdett nyögni és aprókat sikoltozni, mintha fizetnék érte, és mindenféle vadakat mondott apámnak, persze, gyönyörében már, és a vége az lett:
- "Most... most... abba ne hagyd... most megleszek... most... megvagyok... jaj, de jó, te, apukám... de jó..."
Majd kis szünet után:
- "Ez kellett."
- "Na" - mondta apám, végigzuhanva megint az ágyon. És öt perc múlva mindketten horkoltak.
Csak én hevertem ott ébren, felizgulva, és nem tudtam, kit kívánnék a legjobban - csak azt, hogy mit! - , megfordult a fejemben a Franz, a Ferdl, a Robert, az Ekhard úr, a Horak úr, csak az volt a baj, hogy bennem épp nem fordulhatott meg egyikük sem. Jaj, mit nem adtam volna még azért a katonáért is, a bokorbéli fiúért is! Itt jegyzem meg, hogy a házban is, az utcában is, ahol laktunk, rég feltűntem a legtöbb fiúnak. "A belémvalóknak", így neveztem őket. Megint csak a kéjsóvár, "ígéretes" tekintetemnek tulajdonítottam ezt a dolgot. Nyilván mind úgy gondolták, egyet kell csak inteniük, csettinteniük, aztán már rakom is szét a lábam. S nem volt - e igazuk? Ezek a fiúk egyébként ugyanolyan romlottak voltak, mint a fivérem meg én, valamennyien szemrebbenés nélkül kamatyolták a húgukat, nővérüket, kefélték a barátnőiket, röviden: élték világukat. Ha csak találkoztam ilyen fiúkkal a folyosón, a lépcsőházban, este kint az utcán, egyből nyúlkáltak a lábam közé, aztán rajtam múlt, hogy aki nem kell, elutasítsam, akivel hajlandó volnék, sliccen kapjam. Ebben az idoben az iskolámbeli lányokkal viszont alig - alig érintkeztem.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.08 pont (38 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#2 tiborg 2011. 10. 9. vasárnap 05:22
Kituno!!!
#1 Törté-Net 2008. 09. 30. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?