Az élet így is szép

Miki vagyok, 21 éves liftszerelő. Egyedül élek egy albérletben, de igazából csak aludni járok haza, ha egyáltalán van időm. A hazai liftállomány olyan rossz állapotban van, hogy amint megcsinálok egy hibát, rögtön előjön egy másik. Főleg, ha ügyeletes vagyok, akkor nincs megállás.
A történet egy különösen lepusztult, százéves bérházban kezdődött. A lift itt is megadta magát. Egy ritka alkatrész hiánya bénította le az egész négyemeletes házat. A lakók többsége 60 felett volt, így nap mint nap könyörögtek nekem.
– Jaj, aranyom, segítsen rajtunk, lift nélkül meghalunk! – mondogatták.
Hiába volt kiírva, hogy a felvonó nem működik, a „leleményes” bácsik mégis mindig visszakapcsolták és én rohangáltam kiszabadítani őket.
Egyik alkalommal azonban valaki más toppant elém. Egy lány, alig a húszas évei közepén járhatott. Babaarcú, de a szemeiben félelem ült. Tolókocsiban ült és remegő hangon szólított meg.
– Szia. Ne haragudj...  Eltudnád addig indítani a liftet, amíg lejutok a műlábashoz? – a bal lábára mutatott, ahol egy fényes fém volt a lába. – Valami eltört benne... így menni sem bírok, nemhogy a kocsimat levinni. – A szeme megtelt könnyel.
Egy pillanatra azt hittem, valami trükk, de láttam rajta, tényleg bajban van.
– Figyelj, ez a lift még minimum két napig nem lesz jó – mondtam óvatosan.
– Akkor sehogy... – felelte halkan, lemondóan.
Láttam rajta a reménytelenséget és belül engem is mellbe vágott a tehetetlensége.
– De várj... ha a kocsid leviszem és segítek eljutni rendezni a dolgodat? Ha rám támaszkodsz lejutunk.
Először csak a fejét rázta, majd megmutatta a műlábát ami csak lötyögött, ahogy mozdult.
– Ja, és ha hazaérek, a tárolóban kéne aludnom... bevásárolni is kéne... Áh, hagyjuk – legyintett. – Köszi azért.
A szívem összeszorult.
– Nem. Öltözz fel. Bejelentem, hogy mára végeztem és elviszlek kocsival. Ha kell, még enni is hozok neked.
A lány rám nézett és először láttam a szemében igazi fényt.
– Tényleg? – kérdezte, és lassan mosoly bujkált az arcán. – Köszönöm...
Lassan összeszedte a dolgait, én közben felhívtam a központot.
– Itt Miki. Mára végeztem. – megszokták már a rideg tényeim.
Mire visszamentem, ott ült a kerekesszékben, kabátban, táskájával az ölében. Szinte gyermeki alázattal nézett rám.
– Köszi, hogy megoldod... – mondta halkan.
– Ugyan már. Induljunk! – próbáltam könnyedre venni, bár belül feszült voltam.