A+ A-

Egy kis bécsi kurva emlékezései 14. rész

Eredeti író: Josefine Mutzenbacher
Szerencsére hamar elaludtam. Másnap reggel azt kellett látnom, Ekhard úr beteg. Hevert csak a konyhában az ágyán, homlokán vizes borogatás - és volt egy olyan sejtésem, hogy nem csupán a homlokán. És tudtam, "minek okán". Én magam egész jól megvoltam már megint, épp csak hogy a lábam köze sajgott valamicskét. A "valamicském". Ekhard nem nézett rám, megjegyzem, én sem erőltettem vele a társalgást. Csaknem az egész napot végigaludta. Este, hogy elhaladtam fekhelye mellett, odasziszegte:
"Ez a te bűnöd..."
Hirtelen nagyon megijedtem. Szaladtam a szobába anyámhoz. Meg nem állhattam, rákérdeztem:
"Mi baja az Ekhard úrnak?"
"Fogalmam sincs", - mondta közönnyel anyám, - "beteg, hát az ő baja a nyavalya."
De pár perc múlva anyám kiment a konyhába, s hallhattam, megkérdi:
"Ekhard úr, tulajdonképpen mi baja?"
Rettegve vártam, mit kell hallanom esetleg:
"A Pepi hibája..."
Ám semmi ilyesmi nem következett, az Ekhard úr csak azt morogta oda anyámnak:
"Eriggyen már, aztán hagyjon békén."
Azért csak nyugtalan voltam, a résre maradt ajtóhoz lopóztam, s azt hallhattam, anyám tovább erőlteti a dolgot. Mi van, mi ez... ilyesmi. Az Ekhard úr basszus hangon suttogott valami választ, mire anyám is halkabbra fogta a hangját, azt kérdezte:
"De hát mit kell így... ennyit...?"
A válasz nem késett:
"Az a leány úgy felizgatott, hogy tisztára bolondot csináltam magamból."
Jó ég, mi jön most. Remegtem, mint a nyárfalevél. Anyám azt mondta:
"Szemét kis ribanc lehetett... hogy magát így kicsinálta, Ekhard úr..."
"Nem, nem", - tiltakozott az Ekhard úr, - "nem volt az ribanc se még, fiatal pipihús volt, annyi idős nagyjából, mint itt a maguk kislánya."
Fellélegeztem. De anyám összecsapta a kezét:
"És maga hajlandó ilyen gyalázatra? Valakivel, aki jóformán még gyerek, ahogy mondja..."
Ekhard úr nevetett.
"Még hogy gyalázatra, milyen gyalázatra? Még hogy én!"
Ezt hajtogatta.
"Mikor az a kis ribanc jött a mocskos mancsával, előszedte a nadrágomból a micsodát... már tisztesség ne essék... a szájába vette, ahányszor csak kellett... nem volt ez a részemről éppenséggel semmi gyalázat!"
Viszont ez önellentmondás volt az Ekhard úr szavaiban: igen, hát mégis leribancozott. Anyám borzadva csapta össze két kezét:
"Jó ég, hogy ma már a gyermekek is milyen romlottak... na tessék, nem lehet rájuk eléggé vigyázni."
Így anyám. De akkor rettentő halkra fogta, és mert válaszul az Ekhard úr is, hát valami sejtelmem támadt, mit kérdezhetett anyám. Az Ekhard úr igencsak felélénkült, azt mondta:
"Nem, nem, aztán már hogy is... tövig nem mehet be egy ilyen fiatalkának... nem, nem, épp csak a hegye, alig több..."
Szép kis társalgás, gondoltam.
"Azért az is..."
Ezt suttogta anyám. Majd megkérdezte:
"És el..."
A többit nem hallhattam, de pontosan tudtam.
"El, el", - bólogatott az Ekhard úr.
"Hányszor?", - kérdezte anyám. Aha - gondoltam - , helyben vagyunk!
"Hatszor", - felelte hangosabban Ekhard úr.
"Viccel velem", sápítozott anyám, - "ilyen nincs."
"De, de, ha mondom."
"Nagy kópé maga, Ekhard úr, miket akar beadni nekem..."
Aha. Kedves jó anyám. Beadni...!
"De Mutzenbacherné", könyörgött Ekhard úr, - "higgyen nekem. És még valamit", - tette hozzá, - "a kedves férje még sosem... sosem csinálta... ennyiszer?"
Anyám felvihogott.
"Hogy hatszor? Miket beszél... ha én azt elmondanám... Ekhard úr..."
És felforrósodott a hangja. Másnap az Ekhard úr állítólag még mindig beteg volt, tény, nem ment el sehova, ellenben alsónadrágban, papucsban járt - kelt a lakásban, és foleg anyámat kerülgette, ott ült mellette a konyhában, sutyorogtak... és meg mertem volna esküdni, hogy arról a dologról. Harmad - vagy negyednap az iskolából épp tízkor hazaengedtek minket, megérkezem a lakásunkba délelőtt, a konyhában senki. A szobába nyíló üveges ajtó, rajta függöny, bezárva. De nyomban láttam, az árnyak mozgásából, hogy anyám van a szobában az Ekhard úrral. Mivel az érkezésemre nem neszeltek fel, igyekeztem csöndben maradni, hátha majd hallok valamit. "Arról" volt szó.
"Nem hallhatott maga semmit se", - mondta anyám, tiltakozva bár, de kicsit kacéran - "még hogy... hazug!"
De ezt végképp nem haragosan mondta, a "hazug" kifejezetten évődés volt. Ekhard makacskodott:
"Jaj, ugyan, ugyan már. Maga azt mondta, még el se élvezett, aztán máris kész. És hogy a férje nem tud összehozni egy rohadt második numerát se..."
Anyám nevetett:
"Vagy úgy... hát tudja, Ekhard úr, a férjem örül, ha egyet is összehoz... De én ilyeneket nem szoktam mondani, a számra nem venném, hogy rohadt numerát, meg minden."
"Nem venné a szájára a numerát?"
Ezt kérdezte az Ekhard úr, és csak bámultam, milyen viccesen tudja kifejezni magát. Anyám mogorván felelte:
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.08 pont (50 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 deajk2008 2016. 11. 19. szombat 00:56
Mindenesetre egy erdekes story volt
#2 tiborg 2011. 10. 24. hétfő 00:49
Vegre egy zaftos,elvezetes resz. 13-mat vegig vartam,hogy jobbul es vegre a 14-dik befutott!!
#1 Törté-Net 2008. 10. 20. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?