Már az óvodában felfigyeltek rám, hogy milyen szépen rajzolok, hihetetlen kézügyességgel. Az általánosban már rajzkurzusokra jártam, ott vettek rá, hogy fessek is. Megtetszett. Jó eszem van, így elég volt az órákon odafigyelnem, a többi időmet a mamáméknál töltöttem a hobbimmal, a családi házukban, pár utcányira a lakótelepi harmadik emeleti otthonunktól.
Először csak tájképeket festettem, aztán állatokat, végül, mire a művészeti szakközépbe kerültem, már embereket is.
A szüleim nyugodt szívvel hagytak a mamánál, míg ők dolgoztak, szórakoztak, üdültek, mert tudták, hogy jó kezekben vagyok. Nekem a nagy házban volt egy szobám és egy festőstúdióm is. Ott lakott még a nagynéném is, – az...
A huszonhat évemhez képest sokszor koravénnek éreztem magam. Nem a hajnalig tartó bulik, vagy a csajozásos élet vonzott, hanem hogy a saját házamban igyam a reggeli kávémat, és az, hogy céges kocsival gördüljek be a parkolóba akkor, amikor csak akarok. Kötetlen munkaidőben. Anyagi gondjaim nem voltak, mert nem szórtam a pénzt, és tudtam, hogy a korombéli átlaghoz képest jóval stabilabban állok a lábamon. Ezt persze nem hangoztattam, mert a munkahelyen az irigység gyorsabban terjed, mint bármelyik akciós termék.
A Metropolitan Egyetem marketingkommunikáció szakán végeztem, gyakorlatorientált képzésen. Ott ismertem meg azt a srácot, aki két évfolyammal járt fölöttem. Ő ma már a hálózat...
Harminckét évesen Európa egyik legnagyobb autógyárának magyarországi telephelyén dolgoztam, minőségellenőrként. Tudtam, belénk égették, hogy mekkora felelősség nyomja a vállamat. Egyetlen hiba elnézése is emberéletekbe kerülhet.
Ez a munkahelyi feszültség lassan a magánéletemre is rányomta a bélyegét. A férjemmel egyre több volt a súrlódás, még az ágyban is ott feszült közöttünk a kimondatlan teher. Egy hete éppen egy veszekedés után próbáltuk összeszedni a darabokra hullott érzéseinket, amikor csörgött a telefonom. A minőségbiztosítási igazgató hivatott másnapra magához, az irodájába.
Amikor beléptem, a helyiségben már ott ült a közvetlen főnököm és Máté, az ellentétes műszak...
A neten néztem ki magamnak. 24 éves, 170 cm, 85/75/90-es méretekkel, 58 kg, hosszú barna haj, csinos, szexi arc, kihívó tekintet. Igazi vadmacskának kinéző képeket tett fel a netre. Van néhány értékelés róla, amiket végigolvastam. Mindegyikben dicsérik, hol barátnő feelinget teremt, hol igazi vad nimfomán nővé alakul, kedves, figyelmes, egyszóval igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Fel is hívtam rögtön, időpontot egyeztettünk és két óra múlva már vadul zakatoló szívvel és lüktető fasszal csöngettem be hozzá. Egy csendes kertvárosi részen lakott, egy új és takaros kis házban.
Piros selyemköntösben és ugyanolyan színű tűsarkú cipőben nyitott ajtót. Elállt a lélegzetem, szebb volt, mint...
Pont ennek a felismerésnek a hatására mentem bele abba a furcsa kapcsolatba, ami aztán évekig velünk maradt.
Eleinte csak játék volt, kaland, de idővel valami többé alakult: barátság lett belőle. Családi barátság. A gyerekeink együtt lettek felnőttek, közösen főztünk, nyaraltunk, szülinapokat ültünk, és közben ott volt a mi titkunk, amit soha senki más nem tudhatott meg.
Az íratlan szabályt már az elején kimondtuk: ami köztünk történik, az köztünk is marad. Nem volt helye féltékenységnek, nem volt szabad titokban összekacsintani, érinteni, lopva tapogatni. Nem voltak külön utak. Csak együtt, négyesben. És ha valaki érezte, hogy túl mélyre csúszik, ha már nemcsak a test, hanem a szív...
Amikor megkaptam a hírt, hogy három hónapra ki kell mennem az amerikai anyacéghez képzésre, vegyes érzések kavarogtak bennem.
Mérnökként már évek óta bizonyítottam, most pedig a részlegvezetői posztra készítettek fel. Büszkeség is volt bennem, ugyanakkor tudtam, mit jelent ez Három hosszú hónap távollétet Cintiától. A feleségemmel nem először éltünk át sűrű időszakot a munkában, de ilyen hosszan még sosem választott el bennünket óceán.
Az első hetekben sokat beszélgettünk kamerán keresztül. A nappalink jól ismert bútorai, az asztalon álló virág, a kedvesen szőtt függöny mind megjelent előttem a képernyőn, és úgy éreztem, mintha csak egy karnyújtásnyira lenne. Aztán lassan változott a...
Hé, fent vagy?
Többször olvastam el az üzenetet, mint ahányszor meg tudtam számolni. Ellenőriztem, majd újra ellenőriztem, de nem tévedtem. A feladó volt az utolsó ember a bolygón, akitől valaha is üzenetet vártam, de a neve ott volt, fekete-fehéren.
Hiba lehetett. Bryce Dylan semmiképpen sem küldhet nekem szándékosan üzenetet éjfél után. A pokolba is, a futballcsapat kapitánya egyáltalán nem tudott a létezésemről, és mégis az üzenet a telefonom képernyőjén van tőle.
Mindenki ismerte Bryce-t. A srác gyakorlatilag vezette a helyet, és könnyű volt belátni, miért. 190 cm, szinte kizárólag izomból, jóképűen, és a hozzá illő személyiséggel. Bármi is volt az oka annak,...