Ego, avagy a szentek bukása 1. rész
Megjelenés: ma
Hossz: 26 404 karakter
Elolvasva: 16 alkalommal
Ez a történet Kexi ötlete alapján Kékég keze munkája
Az étterem rideg volt. Nem a levegő, az a fűtéstől langyos volt és áporodott, hanem a hangulat. A csendtől, amit csak a keményített abroszokon összekoccanó ezüst evőeszközök csilingelése tört meg, és a férjem arcán ülő kifejezéstől. Adalbert – a férjem, Jászfelsőszentgyörgyi Adalbert, a grófi család utolsó sarja, a fél vármegyényi uradalom tulajdonosa, a református egyházmegye feje, három gyermek és öt unoka oszlopa, – úgy nézett rám, mint a mosdóban talált elhullott csótányra.
Nem volt megtört. Azt soha nem engedte volna meg magának. A szeme olyan volt, mint két szürke, befagyott tó.
– Kérsz még bort? – Kérdezte, mintha számított volna a véleményem.
Nem vacsorázni hívott meg. Nem is a megbékélésre. Ez egy tárgyalás volt, ahol a vádlott már aláírta a vallomását. Csak a büntetés kiszabása volt hátra.
– Igen – mondtam.
A hangom rekedt volt. Az előző héten annyit ordítottam a párnába, hogy a torkom olyan lett, mint egy zúzottköves út.
Adalbert intett a pincérnek. A pincér odasuhant, egy fiatal srác, aki a fehér ingében olyan volt, mint egy eltévedt angyalka. Sejtette, hogy itt valami nincs rendben. Az egész város sejtette. Nem csak a város. Az egész egyházmegye. Talán az egész ország, amerre azok a fotók eljutottak.
– Két pohár száraz vöröset. A legjobbat – mondta Adalbert, de a szeme közben végig rajtam maradt.
Nem a szeretet sütött belőle, hanem a megvetéssel vegyes kíváncsiság. A kegyetlen, húsba vágó kíváncsiság egy idegen lény iránt, akivel harminc évig osztotta meg az ágyát.
– Anasztázia – kezdte halkan. A nevem úgy ejtette ki, mintha a visszavonását készítené elő. – Szeretném, ha most, itt, az utolsó együtt elköltött vacsoránk során, elmondanád nekem, hogy miért tetted. Részletesen. Ne hagyj ki semmit.
A „részletesen” szótól megfeszült a gyomrom. Nem a szégyentől – azon már túl voltam, hanem a tudattól, hogy most ki kell nyitnom azt az ajtót. Azt a szürke, jellegtelen, hotelszoba-ajtót Nürnbergben. Aztán a másikat. Aztán a következőt.
Belekortyoltam a borba. Hagytam, hogy a fanyar, gyümölcsös íz végig folyjon a torkomon. Aztán a szemébe néztem.
– Nem onnan kezdem, ami bűnömnek felróható – mondtam. – Nem a szexszel. Hanem azzal, ami előtte volt. Azzal, amit te soha nem láttál.
Adalbert arca nem változott. De az asztalon fekvő keze ökölbe szorult.
Nem volt megtört. Azt soha nem engedte volna meg magának. A szeme olyan volt, mint két szürke, befagyott tó.
– Kérsz még bort? – Kérdezte, mintha számított volna a véleményem.
Nem vacsorázni hívott meg. Nem is a megbékélésre. Ez egy tárgyalás volt, ahol a vádlott már aláírta a vallomását. Csak a büntetés kiszabása volt hátra.
– Igen – mondtam.
A hangom rekedt volt. Az előző héten annyit ordítottam a párnába, hogy a torkom olyan lett, mint egy zúzottköves út.
Adalbert intett a pincérnek. A pincér odasuhant, egy fiatal srác, aki a fehér ingében olyan volt, mint egy eltévedt angyalka. Sejtette, hogy itt valami nincs rendben. Az egész város sejtette. Nem csak a város. Az egész egyházmegye. Talán az egész ország, amerre azok a fotók eljutottak.
– Két pohár száraz vöröset. A legjobbat – mondta Adalbert, de a szeme közben végig rajtam maradt.
Nem a szeretet sütött belőle, hanem a megvetéssel vegyes kíváncsiság. A kegyetlen, húsba vágó kíváncsiság egy idegen lény iránt, akivel harminc évig osztotta meg az ágyát.
– Anasztázia – kezdte halkan. A nevem úgy ejtette ki, mintha a visszavonását készítené elő. – Szeretném, ha most, itt, az utolsó együtt elköltött vacsoránk során, elmondanád nekem, hogy miért tetted. Részletesen. Ne hagyj ki semmit.
A „részletesen” szótól megfeszült a gyomrom. Nem a szégyentől – azon már túl voltam, hanem a tudattól, hogy most ki kell nyitnom azt az ajtót. Azt a szürke, jellegtelen, hotelszoba-ajtót Nürnbergben. Aztán a másikat. Aztán a következőt.
Belekortyoltam a borba. Hagytam, hogy a fanyar, gyümölcsös íz végig folyjon a torkomon. Aztán a szemébe néztem.
– Nem onnan kezdem, ami bűnömnek felróható – mondtam. – Nem a szexszel. Hanem azzal, ami előtte volt. Azzal, amit te soha nem láttál.
Adalbert arca nem változott. De az asztalon fekvő keze ökölbe szorult.
Ez csak a történet kezdete, még 13 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1