Pártfüggetlen polgármesterasszony

A történet szereplői, helyszíne és eseményei kitaláltak, a valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve.

Amikor először megérkeztem a faluba, már akkor tudtam, hogy nem sokáig maradok ismeretlen. Az ilyen helyeken gyorsan híre megy az embernek. Főleg, ha fekete terepjáróval jön, nem kérdez sokat, és készpénzzel fizet a földekért.
Negyvenöt éves voltam akkor, túl már jó néhány üzleten, túl sok olyan tárgyaláson, ahol az döntött, kinek a nevétől feszült meg a légkör. Megszoktam, hogy ha belépek valahová, figyelnek rám. És azt is, hogy előbb-utóbb mindenki alkalmazkodik.
Itt nem így történt.
Eleinte csak földeket vettem. A szántókat a falu körül. Először az öreg Szabóét, aztán a Bognárékét, aztán a többiekét sorban. Volt, aki örült a pénznek, volt, aki gyanakodott, de végül mindenki eladta, hiszen megművelni nem tudta.
A kocsmában is hamar megismertek.

– Józsi vagyok – mondtam első este. – Földdel foglalkozom. Mindenki a vendégem egy italra.
Persze nem ennyiből éltem, de szerettem, amikor találgattak. Láttam rajtuk, hogy próbálják összerakni, ki vagyok, honnan van pénzem, kik állnak mögöttem.
Nem tagadom, élveztem.
Azt hittem, itt is ugyanaz lesz, mint addig mindenhol. Hogy egy idő után majd minden ügy hozzám igazodik. Ha akarok valamit, megoldják. Ha szólok valakiért, félreállnak az útból.
Csak egy embert nem tudtam sehogy sem hová tenni, Rebekát, a polgármesterasszonyt.
Nem volt hangos nő. Nem játszotta a nagy vezetőt. Sokszor láttam biciklivel menni a hivatalba, néha még a boltban is sorban állt mindenki mögött. Az ilyesmit én addig gyengeségnek tartottam.
Pártfüggetlen volt, mint a képviselő-testület nagy része. Ezen eleinte csak mosolyogtam magamban.

– Független... persze – mondtam egyszer valakinek a minisztériumban. – Olyan nincs.
Pedig volt.
Akkor kezdtem ezt megérteni, amikor előálltam a tervemmel. Logisztikai központot akartam építeni a falu szélére. Raktárakat, új utat, kamionforgalmat. Nekem jó üzlet lett volna. Azt hittem, nekik is az lesz, de ők falugyűlést hívtak össze.
Már amikor beléptem a művelődési házba, éreztem, hogy itt nem úgy néznek rám, mint máshol. Nem féltek tőlem. Inkább kíváncsiak voltak.
Leültem középre, hogy mindenki lásson. Rebeka nyugodtan kezdte a fórumot.

– Mindenki elmondhatja a véleményét.
Én meg már akkor untam az egészet.