AUG.
25.
2025
Mielőtt elmesélném a másik négyesünket, be kell mutatnom Hectort, a görög festőt. Volt a társaságban egy nagyon jóképű férfi. Kreol bőre, széles válla, kissé göndör haja, megnyerő arca, egyenes tartása egy görög félistenre emlékeztetett. Ő már régebben ott volt, mint mi. Ami feltűnő volt, hogy sokkal kevésbé vett részt a mulatozásokban és szinte soha nem rúgott be annyira, mint a többiek. Amikor az este már átment duhajkodásba, rendszerint eltűnt. Elvonult a könyvtárszobába. Egyik este, amikor nekem sem volt kedvem a zajos társasághoz, utána osontam. Belestem a könyvtárba és ott láttam egy nagy halom könyv mellett. Csendesen mellé osontam és leültem, úgy néztem. Valami művészettörténeti...
Srácok. Bármennyire is kicsinek érzitek... ne menjetek el pénisznagyobbító műtétre! Én kurvára megbántam.
Egy új technológiával próbálkozott a doki. Nem azt mondom, hogy kísérleti alany lettem, de mindenképpen az elsők között voltam, akin alkalmazták ezt az eljárást. Bioimplantátumnak nevezik, aminek az a lényege, hogy ilyen sejtszaporító peptideket, vagy miket injektáltak bele a farkamba. Ezzel még nem is lett volna baj. Csakhogy ezeket a kis sejt-valamiket egyfajta idegstimulációval kellett aktiválni, hogy elkezdjenek szövetet képezni – azaz, hogy megnőjön a pöcsöm. Kiderült, hogy a szervezetem nem igazán reagált jól ezekre a gyenge feszültséggel kiváltott stimulációkra. A tövétől...
Márciusban kerültem be a vidéki gimnáziumba, egy közepes színvonalú iskola végzős, – mint később kiderült, – balhés osztályába. A fogadtatás hideg volt. Próbáltam beilleszkedni, de már az első napokban feltűnt, hogy látványosan jobban teljesítek a legtöbbjüknél. A túlteljesítés visszaütött. Amikor egy kicsit visszafogtam magamat, és nem mutattam ki minden válaszra azonnal a megoldást, egyre közelebb kerültem a többiekhez. Egy hónap elteltével már a lányok is szóba álltak velem, sőt, egyre többször keresték a társaságomat.
Már-már úgy tűnt, hogy kezdek beilleszkedni, amikor kiszivárgott rólam a pletyka, hogy már volt menyasszony vagyok, de megcsaltam a vőlegényemet, ezért ő felbontotta az...
A tavaszi streetball bajnokság mindig az egyik legjobban várt esemény volt a főiskolán. A tornaterem melletti parkolóban állították fel a mobilpalánkokat, a fél város odajött, hogy megnézze a csapatokat. A pattogó labda ütemesen visszhangzott a betonon, a cipők nyikorgása éles csíkokat húzott a levegőbe, és a háttérben folyamatosan szólt a zene a kivezényelt hangfalakból. Az egész napnak volt egy sajátos illata: forró aszfalt, izzadság, fiatalság. Mi inkább lelkesedésben voltunk erősek, nem technikában, de engem valami más hajtott: Hanna is ott játszott a lányok csapatában.
Hanna... Fekete haja mindig lófarokba fogva, amit a meccs közben ide-oda csapott a feje mögött. Amikor sprintelt, a...
A kora őszi nap még melegen sütött, amikor megérkeztünk Andrásékkal a kis tóparti nyaralóba. A levelek sárgás árnyalatban kezdtek játszani, a víz illata és a távoli nádas susogása olyan nyugodt hátteret adott, ami már az első pillanatban oldotta a városi feszültséget.
Kati – a feleségem – mellettem pakolta ki a táskánkból a borokat és a poharakat, miközben Eszter, András felesége, vidáman terítette az asztalt. A két nő régi barátnők voltak, mi férfiak pedig több mint tíz éve ismertük egymást – sok közös nyaralás, sörözések és vacsorák álltak mögöttünk.
A nap programja egyszerű volt: egy hosszú, kényelmes hétvége, sok beszélgetéssel, jó ételekkel, és persze itallal. Az első pohár rozé...
Gézuka vagyok, ötvenhárom éves, özvegy, de nem éppen unatkozó ember. Az életem utolsó szakasza felé közeledve jöttem rá, milyen különös dolog is a világ. Milyen szép, de közben mennyire szánalmas is. Mégis, kielégítően szánalmas! Tartalmas, de mégis csalfa. Hosszan sorolhatnám, de inkább elmondom, miért is gondolom így.
Dolgos, munkáscsaládba születtem, egykének. Szüleim három műszakban gürcöltek, hogy „vigyék valamire”, és a már megszerzett javakat meg is tudják tartani. Időnként kisebb örökségek segítettek, de azok egy részét ők nekem tették félre, hogy ha majd ők már nem lesznek, boldoguljak. A gimnáziumban jó tanuló voltam, csakhogy ezt a szürkeségem nem kiemelte, inkább strébernek...
Gizike vagyok, ötvenhárom éves, özvegy, de nem éppen unatkozó asszony. Az életem utolsó szakasza felé közeledve jöttem rá, milyen különös dolog is a világ. Milyen szép, de közben mennyire szánalmas is. Mégis kielégítően szánalmas! Tartalmas, de mégis csalfa. Hosszan sorolhatnám, de inkább elmondom, miért is gondolom így.
Dolgos, munkáscsaládba születtem, egykének. Szüleim három műszakban gürcöltek, hogy „vigyék valamire”, és a már megszerzett javakat meg tudják tartani. Időnként kisebb örökségek segítettek, de azok egy részét ők nekem tették félre, hogy ha majd ők már nem lesznek, boldoguljak. A gimnáziumban jó tanuló voltam, csakhogy ezt a szürkeségem nem kiemelte, inkább strébernek...
