Mennyire más 2. rész

Nem tudom, miért pont velem üvöltött. Más is hibázott. Más is elesett. Más is rosszul tette fel a kezét. De az edző szeme engem keresett. És amikor megtalált, onnantól nem volt megállás.

– Gyenge puhány picsa! Még hozzád sem érnek, és már el is esel! Hülye picsa!

A hangja átvágta a csarnokot. Mindenki hallotta. A többiek lélegzetüket visszafojtva csinálták tovább a gyakorlatot, de éreztem, hogy mindenki engem néz. A szégyen meleg hulláma futott végig a hátamon. A többiek örültek, hogy nem ők vannak. Porondon

– Óóó, anyám, ha így folytatja, a kispadra se férsz el!

Az arcom ég. A kezem remeg. Nem merek a szemébe nézni.

– Bazd meg, legalább tedd fel a kezed! LILLLLLAAAAAA! ÓÓÓÓ, hogy az a...

A jegyzettartóját a földhöz vágta. A műanyag széttört. A csattanás végiggurult a csarnokon.

– Takarodj innen! Ne is lássalak!

Nem mondom, hogy örömmel mentem. A lábam alig vitt. A többiek nem néztek rám. Vagy igen, de úgy, ahogy a vesztesekre szoktak. Sajnálkozva, de közben megkönnyebbülten, hogy nem őket küldte el.

Az öltözőben csendben leültem a padra. Nem sírtam. Már rég megtanultam, hogy sírni itt nem szabad. Csak ültem, és néztem a csempét. A repedéseket a falon. Emlékeztettek a régi plafonra.

Másnap. A dékán hivatott.

A dékáni iroda hideg volt. A falon ott lógtak a régi bajnokok képei. Az érmek. A kupák. Mindenki mosolygott. Én nem mosolyogtam.

A dékán egy középkorú férfi volt, akinek a szeme mögött nem volt semmi. Csak a szabályzat. Letett egy papírt az asztalra.

– Lili – kezdte. A hangja unott volt. Már századjára mondhatta ugyanezt. – Tudod, hogy reménységnek indultál. A felvételinél nagy dolgokat vártunk tőled.

Bólintottam. A kezem az ölemben.

– De aztán... – sóhajtott. – Se a kézilabda, se a tanulmányaid nem azt mutatják, amit vártunk. Az edződ szerint... – elővett egy papírt, olvasott belőle – csak vihogsz, puhány vagy, és ellustultál. Azt írja, hogy "állandóan a röhögés meg a sunnyogás jellemzi".

A szám összeszorult. Vihogás? Sunnyogás? Én próbáltam túlélni. Próbáltam nem sírni, amikor ordított. Próbáltam nem elbújni. Azt hittem, ez erő.

– Döntöttünk – folytatta a dékán. – Átkerülsz a röplabdásokhoz. Kardió fókusz. Ott még lehet belőled kihozni valamit és megérsz a beállóságra. Jó lennél benne, ha hajlandó vagy dolgozni. A kézilabda... a te sportod.