David és Daniel 1. rész - Születésnapom előestéjén

A 18. születésnapom elég pocsékan kezdődött. Az egész napot utazással töltöttem, és most úgy néz ki, ennek a jelentős napnak az előestéjét az észak-karolinai Charlotte Douglas Nemzetközi Repülőterén fogom tölteni, várva a bejelentést, hogy az egész keleti partot sújtó hóvihar miatt törlik a járatunkat és itt fogunk ragadni a reptéren, ahelyett, hogy a várva-várt Nemzeti Beszéd és Vitadöntőn Bostonban lennénk. És az egész élményt még kellemessebbé teszi, hogy nyolc másik tökfej, a középiskolai közegbe be nem illeszkedő, számkivetett társaságában töltöm. A díszes társaság a nagy tekintélyű magániskolámból verődött össze, akiket a teljesen apatikus és most nyilvánvalóan dühös spanyoltanárnő, Ms. Gonzales felügyelt.
Belenyugodtam az elkerülhetetlenbe. Gépünkre órák óta kését írnak a táblák, ahogy a legtöbb járatra Washingtontól északra. A fülembe toltam a fülhallgatómat, miközben mindvégig abban reménykedtem, hogy a kedvenc zenéim elnyomják a reptéri LED lámpák szüntelen zümmögését, ezért letelepedtem egy nagyon kényelmetlen székre, hogy átnézzem a jegyzeteimet a lehetséges vita témákról. A figyelmemet csak néhány pillanatig tudtam az előttem lévő lapra koncentrálni. Osztálytársaim sokkal érdekesebb tápláléknak bizonyultak kusza gondolataimnak, mint az USA V. alkotmány módosításának hatókörének és hatályának korlátozásának előnyei és hátrányai...
Versenytársaim duókba és triókba klikkesedtek: három lány, mind másodévesek, egymással szemben, keresztbe tett lábbal ültek a szürke padlószőnyegen. Ők a színházi csajok. Többször néztem már év közben, ahogy együtt és külön-külön is próbálnak, de ennek ellenére minden kétperces „vígjátékuk” általában eléggé... unalmas volt. Tehetségükön a Douglas Nemzetközi Repülőtér újszerű környezete se változtatott semmit.
Velem szemben, szinte túlvilági módon egymást tükrözve az Alexander ikrek, James és Jonathan álltak. Gólyák voltak, újonnan érkeztek egy legendás általános iskola felső tagozatából. A középiskolába való megérkezésük alig volt észrevehető hatással rájuk. Egymás mellett maradtak, ritkán beszéltek mással, szinte tökéletes pontszámot értek el mindenben, amit csináltak. Együtt ebédeltek, és szokásuk szerint együtt csatlakoztak a beszéd és vita csapatához. A tízperces repertoárjuk valójában meglehetősen lenyűgöző volt. Egész életükben szinkronba éltek és ez meg is látszott a fellépéseiken.