Elengedés után a boldogság 2. rész

A kis Rita megmozdult a kiságyban. Felsírt. Éhes volt. Nem anyatejre, mert az sajnos nem volt. Csak tápszerre. Csak rám. Csak Zsófira.

Felálltam. A lábam remegett. Odamentem a kiságyhoz, és kivettem.

– Itt vagyok – mondtam neki. – Itt vagyok, kicsim. Én itt vagyok neked.

Zsófi bejött az ajtón. A kezében egy cumisüveg. Az arca vörös volt, a szeme könnyes. Még mindig nem sírt látványosan.

– Tudod – mondta halkan –, mit mondott nekem abban a szobában? Amikor egyedül akart beszélni?

Nem tudtam. Vagyis tudtam, de nem akartam tudni.

– Azt mondta – folytatta Zsófi, és a hangja eltört –, hogy ha már ő nem lehet itt, akkor én legyek az anyja. És ha neked nem megy... akkor legyek a tiéd is. És ha az sem megy... akkor csak legyünk hárman együtt. Valahogy.

A kis Rita a cumisüveghez kapott. Szopott. Élt.

Én meg ott álltam a szoba közepén, a karomban a lányommal, a szemem sarkában Zsófival, és a fülemben Rita utolsó szavaival.

Engedj el...

Nem tudtam.
Nem akartam.

De a kis súly a karomban – az a törékeny, lélegző, élő súly – már kezdte megváltoztatni a szívem ritmusát. Nem gyógyította meg. Nem is akarta. Csak mellé tett egy másikat. Egy másikat, ami ugyanúgy dobogott. Csak kisebbet. Csak újabban.

– Maradj ma éjjel – mondtam Zsófinak. – Ne menj haza.

Zsófi bólintott.

Leültünk az ágyra – Rita ágyára... a közös ágyunkra –, középre tettük a kis Ritát, és hárman néztük... Rita már fentről, ahogy alszik.

Nem aludtunk. Nem beszéltünk.
Nem kellett.

A csend néha nem a halál hangja. Néha csak a gyász első lépése.
És a gyász, bármennyire is fáj, az elengedés előszobája.

Teltek a hetek, majd a hónapok.

Kezdetben Ritácskát főleg anyám gondozta, meg Zsófi. Én csendes megfigyelőként tanultam. Néztem, hogyan fogják a kicsit, hogyan tartják a cumisüveget, hogyan paskolják a hátát, míg a baba büfizik. Anyám – aki sosem volt kimondottan érzelgős – a kis Ritáért mindent megtett. Zsófi pedig anyámtól tanulta a fortélyokat.

Én Zsófi előző szintjére léptem.

Aki régen nem tudott főzni, most már tudott. Aki régen nem tudott pelenkázni, most már úgy csinálta, mintha mindig is ezt tette volna. Így, hetekkel később, már sokszor csak én voltam a kicsi lényével. Rita a karomban. Rita a neve. Rita, aki nem az anyja volt, de mégis őt idézte minden mozdulatával.