David és Daniel 24. rész - Éjszaka a táborban

A túra visszafelé arra a pontra, ahol a kilátóhoz vezető ösvény szétvált, és lemásztunk a vízeséshez, SOKKAL nehezebb volt az emelkedőn felfelé, mint idefelé.
Izzadtam, hajamból csöpögött a víz, a szívem hevesen dobogott a mellkasomban, lábaim sajogtak már, amikor közel egy órával később végre leküzdöttük az utolsó akadályt. Daniel többször megakadályozta, hogy fejjel lefelé lezuhanjak a meredek ösvényen, amikor elvesztettem az egyensúlyomat, vagy rosszul ítéltem meg a távolságot két szikla, farönk vagy gyökér között.
Ian közvetlenül maga előtt tartotta és biztosította Justint.
Lehet, hogy nem én vagyok a legjobban koordinált vagy a legnagyobb sporttehetség, aki ezen a bolygón született, de Justinhoz képest én olimpikon voltam. Többször majdnem hanyatt esett és Iannak a nagy mellkasának és védelmező karjainak hála, többször megmenekült a földre zuhanástól.
Senki sem lehet ilyen ügyetlen! Az volt az érzésem, hogy ügyetlenségét csak azért színlelte, hogy újra és újra megmentse őt udvarlója, az erő és stabilitás mintapéldánya, aki ébren követte őt a meredek ösvényen. És Ian erőfeszítései nem maradtak fizetség nélkül: valahányszor sikerült megóvnia a bukdácsoló majmot, az felnézett az izomkolosszusra és melegen mosolygott hihetetlenül zöld szemeivel.
Ó, igen, valami határozottan kezdett kibontakozni közöttük.
Végül biztonságban felértük a meredek partoldalon és elértük a kilátó felé vezető ösvényt. Mindannyian térdünkön támaszkodva lihegtünk és próbáltunk levegőt kapni. Még Ian is hatalmas korty levegőt szívott, amitől a mellkasa szinte obszcén nagynak tűnt. Észrevettem Justin rövidnadrágjának kidudorodását, ahogy a szeme sarkából figyelte az óriás izmait.
Azon tanácskoztunk, hogy merre induljunk, hogy megtaláljuk osztálytársainkat, amikor balról, a kilátó felé vezető irányból egyre erősödő zaj hallatszott. Egyértelmű lett, hogy még nem értek ide.
Gyorsan visszamentünk néhány tíz méter a vízesés felé és az első nagy szikla mögé bújtunk. A csoport első tagja már meg is jelent az elágazásnál.
– Nincs megállás! Mindenki igyekezzen lefelé! Kísérők vissza az elejére! Már majdnem visszaértünk a táborba! – az edző hangjától zengett az erdő.
A csoport gyors léptekkel haladt, az edző napnyugta előtt vissza akart érni a táborba. Ugyan a nap még jóval a horizont fölött állt, de néhány óra múlva leszáll az éj és újhold révén teljes lesz a sötétség.