Újból 4. rész

Hetek teltek el, de nem szürkült el semmi. A napok nem csordogáltak, hanem hömpölyögtek. Böbe és Erzsi beleálltak a szerepükbe, mintha világéletükben nők megsegítésével foglalkoztak volna.
Az „Együtt Könnyebb” alapítvány gyorsan ismertté vált, legalábbis a környékbeli sajtóban. Volt egy elegáns, mégis kellően szenvtelen hangvételű sajtótájékoztatójuk, ahol kéz a kézben álltak a kamerák előtt, arcukon a jó ügy higgadt, eltökélt derűje. Erzsi férje, mint frissen megválasztott önkormányzati képviselő, büszkén nyilatkozott, hogy „az ilyen alulról jövő kezdeményezések menthetik meg a közösséget”. Persze semmit nem kellett „megmenteni”. A program lényege épp az volt, hogy ne legyen benne semmi. Papíron létezett, logóval, nyilatkozatokkal, internetes jelenléttel, de nem kértek támogatást, nem fogadtak el pénzt, nem gyűjtöttek adományt. Ezzel pedig elkerültek minden hatósági kíváncsiskodást, ellenőrzést.
A „segítséget kérő nők” inkognitója olyan szigorúan őrzött volt, hogy senki sem kérdőjelezhette meg. Egyetlen valós személy sem szerepelt a rendszerben. Így Erzsi nálunk lehetett, amennyit csak akart. Együtt lehetettünk. Szabadon. Bébiszittert fogadtunk, hogy az együttléteink javát az udvar végén lévő régi házban tölthessük, ami egyben az „iroda” is volt. A ház belső tere eddigre már nemcsak búvóhely lett, hanem közös otthon. Az ágyban, ami elsőre túl nagynak tűnt, most három test is kényelmesen elfért. Az éjszakák már nem csak titkok voltak, hanem menedékek is. És ahogy a testek közelebb húzódtak egymáshoz, úgy csendesedtek el a korábbi kérdések, gyanúk és szégyenek.
Egy ilyen este, akár péntek volt, akár csak egy hosszú nap vége, nem kellett beszélni. A bor lassan csorgott a poharakban, a lehelet meleg volt, az érintések puhábbak, mint valaha. Erzsi volt az első, aki mozdult. Olyan természetességgel hajolt rám, mint aki már nem kér engedélyt. A csókunk halk volt, mint a paplan alatt elsuttogott nevek. Aztán Böbe keze megtalált engem, megszorította a farkamat, és hívott. Úgy simult közénk, mint két szív közé kerülő gondolat. Nem volt határ, nem volt bűn, nem volt megfelelés. Csak mi voltunk. Lassan, már egymásba olvadva, mikor test és lélek is megnyílt, nem tudtam megmondani, melyik kéz honnan indult, melyik comb melyikhez tartozott.