Elengedés után a boldogság 4. rész

A szobában csend volt. A kis Rita már aludt a szomszédban, a ház többi része is elcsendesedett. Zsófi a mellkasomon feküdt, a feje a vállamon, a keze a szívem fölött. Azt hittem, már alszik. A lélegzete egyenletes volt, a teste ellazult.

De nem aludt.

– Nem alszol? – kérdeztem halkan.
– Nem.

A hangja más volt. Nem a szokásos esti fáradtság. Valami mélyebb. Valami, amit eddig tartogatott.

– Mi az? – kérdeztem.

Zsófi sokáig nem válaszolt. A levegőben ott lógott a kimondatlan szó. Aztán, csendben, alig hallhatóan, megszólalt.

– Ritával délután elszundítottam... Rita jelent meg az álmomban.

A testem megfeszült alatta. Nem ijedtemből. Inkább abból a mély, ösztönös tudatból, hogy most valami fontos következik.

– Sokszor álmodom vele – folytatta Zsófi. – De most életszerű volt az egész. Olyan... olyan, mintha itt lett volna. A hangja. A mozdulatai. Még az illata is.

Nem szóltam. Nem kellett. Zsófinak most nem a kérdéseimre volt szüksége, hanem a csendre. A jelenlétemre.

– Tudod – mondta, és a hangja elcsuklott –, volt egy titkunk Ritával. Amit... mondtuk, soha senkinek... neked sem.

A szívem gyorsabban vert. Zsófi érezte. A keze a mellkasomon megmozdult, mintha megnyugtatni akart volna.

– De fentről... onnan, ahol most van... láthatja, hogy szenvedek e titok magamban tartása miatt. Most az álmomban felhatalmazott. Azt mondta: "Mondd el neki. Ő a testvérem. Ő szeret. Nem fog kevesebbet szeretni. "

Zsófi felemelte a fejét a vállamról. Rám nézett a sötétben. A szeme csillogott – nem a holdfénytől, hanem a könnytől, ami még nem folyt le.

– Elmondjam? – kérdezte.
– El – mondtam.

Zsófi visszafeküdt a mellkasomra. A lélegzete mély volt, rendezetlen. Sokáig hallgatott. Aztán, mintha egy gát átszakadt volna benne, elkezdte.

– Közel álltunk egymáshoz, már akkor is, amikor ideköltözött. Tudod. Akkoriban mindketten magunk alatt voltunk. Én... én épp egy szakításból jöttem ki. Az a fiú Pesten... akiről meséltem neked egyszer. Aki elment, és soha többé nem hívott. Tudod, mennyire szerettem. Utána hónapokig nem tudtam talpra állni. Anyám azt hitte, beteg vagyok. Pedig csak... csak nem akartam élni.

A hangja elhalt egy pillanatra.