David és Daniel 21. rész - Az utolsó meccs és ami utána történt

A záró vizsgák hete sok ember számára, sőt a legtöbb ember számára tele van késő estig tartó magolással, melyet a Red Bull, az eszpresszó és a stressz által kiváltott pánikrohamok kísérnek, kiegészítve az egzisztenciális összeomlással. Számomra ez a hét olyan volt, mint egy lezárás: édes és könnyű búcsú az iskolától, a tanároktól, aki utoljára még egy kicsit segítettek bővíteni a látókörömet.
Gond nélkül lebegtem a világban. Ez volt az utolsó hetem az iskolában, és szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy az elmúlt évek tanulással töltött órái nem voltak hiába valóak. Ez most eddigi életem egy nagyon jelentős részének vége. A változások, amelyeken keresztülmentem az utóbbi néhány hónapban drasztikusak voltak. A jövőt illető hipotetikus gondolatokat, amelyek az elkövetkező átmeneti időszakkal kapcsolatban az elmémben zümmögtek, próbáltam háttérbe szorítani.
Hogy mi lesz Daniellel és velem, mit tartogathat a nyár, és a jövőnk... nem akartam ezen agyalni. Még nem. Ez a hét abból az okból is különleges volt számomra, hogy emlékeztetett arra, honnan jöttem, és emlékeztetett arra a személyre, aki még mindig bennem volt és a földön tartott, miközben életem következő része egy félig szervezett káoszba vész...
Éppen ezeken morfondíroztam, amikor leadtam a záróvizsgámat Dr. Plarstonnak. Hiányozni fog az érettségi megszerzése után, de megadta a személyes e-mail címét arra az esetre, ha az egyetemen szeretném tartani a kapcsolatot vele. Gondolatban elmerültem a jövendőbeli oktatóimról, a professzorokról, férfiakról és nőkről alkotott képzeteimben, akikkel még nem találkoztam, amikor egy bő 100 kilós sziklaszilárd férfi hátulról belém csapódott.
A lehelet is kiszakadt a testemből, mintha egy léggömb lettem volna, ami éppen szétdurran. Esküszöm, hogy hallottam a bordáim recsegését, amikor Ian egy hatalmas ölelésbe szorított. A lábam haszontalanul lógott 20 centivel a föld felett, és úgy rázott egyik oldalról a másikra, mint egy kutyát, aki a játékába kapaszkodik, de nem hajlandó elengedni. Beleszédültem Ian szorításába és rázásába.
– Tegyél le, seggfej! Meg fogsz ölni! – korholtam le, remélve, hogy meghall és elenged.
Amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan véget ért szó szerinti megrázkódtatásom, de még egy jó percig hallható zihálásokkal kapkodtam levegő után.
– Haver!   – Ian felkiáltott: – Te vagy az abszolút legjobb!