Elengedés és boldogság 1. rész
Megjelenés: 2026. április 24.
Hossz: 25 359 karakter
Elolvasva: 1 018 alkalommal
Húsz éves voltam, amikor a multi csarnokában targoncásként dolgoztam. 2022 elejét írtuk, az ukrán háború épp csak elkezdődött. Egyik nap három új nő jelent meg a soron. Két átlagos, és egy kimondottan szép. Az éledező férfihiúságom a legszebbet választotta.
Ritát.
Kárpátaljai magyar volt, de az apja – ahogy később megtudtam – a ficsúr színész elkötelezettje Kijevben. Ő és az anyja maradtak. Rita szökött.
Ennyi volt a kapcsolatuk a szülőkkel. Semmi. Nem hívták, nem vették fel a telefont, nem keresték a lányukat, nem jöttek el az esküvőre, nem üzentek semmit. Kitagadták. Számukra meghalt.
Számunkra viszont boldogság volt első látásra.
Egy hónap múlva már nálam lakott a nagy családi ház elkülönített részében. Miskolc mellett egy faluban, ahol mindenki mindenkit ismert, és ahol a nővéremet, a huszonöt éves "öreglányt" már évek óta sajnálták a szomszédasszonyok.
Az első olyan éjszakánk, ahol csak mi voltunk, és megegyezés nélkül tudtuk, akarjuk.
Anyámék lefeküdtek, a ház elcsendesedett. A melléképületben, a külön bejáratú szobában Rita állt előttem, és lehullott róla a ruha, mint egy második bőr.
Tizenkilenc éves volt. Meztelenül néztem rá, és a lélegzetem is elakadt.
Haja hátközépig ért, drótszőrű, koromfekete, némi cigányos beütéssel a viselésében – ahogy megvetette a lábát, ahogy félrenyomta a száját, amikor rám mosolygott. A mellei átlagosak voltak, alma formájúak, a bimbójuk a hidegtől vagy a vágytól – ki tudja – már feszesen állt. A teste fiatalos, szinte még gyerekes, a csípője ígéretes ívelésű, a karjai vékonyak, de erősek. És mindenütt teljesen szőrtelen. Sima volt, mint a frissen esett hó.
Nem volt szűz – ezt elmondta előre, és valami fájdalmas árnyék futott át az arcán, amikor kimondta. De amikor először bedugtam a farkam a puncijába, rettentő szűknek éreztem. Olyannak, mintha ellenállna, mintha a teste azt mondaná: nem, nem, nem. Aztán mégis. Mégis beengedett.
Lassan kellett. Nagyon lassan.
Éreztem, ahogy a fala enged – nem szakadva, nem fájdalmasan, hanem egy rugalmassággal, ami szinte természetfeletti volt. Rita a szemembe nézett, az arca hol feszült, hol felengedett. A keze a hátamat simította, irányított. A lábai körém fonódtak, és ahogy mélyebbre kerültem, a teste átalakult – mintha valami ősi, nőies bölcsesség mozgott volna benne, ami tudta, hogyan kell befogadni.
Elmélyülés.
Ritát.
Kárpátaljai magyar volt, de az apja – ahogy később megtudtam – a ficsúr színész elkötelezettje Kijevben. Ő és az anyja maradtak. Rita szökött.
Ennyi volt a kapcsolatuk a szülőkkel. Semmi. Nem hívták, nem vették fel a telefont, nem keresték a lányukat, nem jöttek el az esküvőre, nem üzentek semmit. Kitagadták. Számukra meghalt.
Számunkra viszont boldogság volt első látásra.
Egy hónap múlva már nálam lakott a nagy családi ház elkülönített részében. Miskolc mellett egy faluban, ahol mindenki mindenkit ismert, és ahol a nővéremet, a huszonöt éves "öreglányt" már évek óta sajnálták a szomszédasszonyok.
Az első olyan éjszakánk, ahol csak mi voltunk, és megegyezés nélkül tudtuk, akarjuk.
Anyámék lefeküdtek, a ház elcsendesedett. A melléképületben, a külön bejáratú szobában Rita állt előttem, és lehullott róla a ruha, mint egy második bőr.
Tizenkilenc éves volt. Meztelenül néztem rá, és a lélegzetem is elakadt.
Haja hátközépig ért, drótszőrű, koromfekete, némi cigányos beütéssel a viselésében – ahogy megvetette a lábát, ahogy félrenyomta a száját, amikor rám mosolygott. A mellei átlagosak voltak, alma formájúak, a bimbójuk a hidegtől vagy a vágytól – ki tudja – már feszesen állt. A teste fiatalos, szinte még gyerekes, a csípője ígéretes ívelésű, a karjai vékonyak, de erősek. És mindenütt teljesen szőrtelen. Sima volt, mint a frissen esett hó.
Nem volt szűz – ezt elmondta előre, és valami fájdalmas árnyék futott át az arcán, amikor kimondta. De amikor először bedugtam a farkam a puncijába, rettentő szűknek éreztem. Olyannak, mintha ellenállna, mintha a teste azt mondaná: nem, nem, nem. Aztán mégis. Mégis beengedett.
Lassan kellett. Nagyon lassan.
Éreztem, ahogy a fala enged – nem szakadva, nem fájdalmasan, hanem egy rugalmassággal, ami szinte természetfeletti volt. Rita a szemembe nézett, az arca hol feszült, hol felengedett. A keze a hátamat simította, irányított. A lábai körém fonódtak, és ahogy mélyebbre kerültem, a teste átalakult – mintha valami ősi, nőies bölcsesség mozgott volna benne, ami tudta, hogyan kell befogadni.
Elmélyülés.
Ez csak a történet kezdete, még 12 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Köszönöm a támogatásodat és a már-már epikus hevületű szavaidat. Mindig érdekes látni, amikor valaki ennyire komolyan veszi azt, amit én már inkább csak egy jelenségként figyelek.
Régebben talán még energiát is tettem volna abba, hogy reagáljak az efféle megnyilvánulásokra, de az ember idővel megtanulja felismerni, mikor beszél vele szemben gondolat — és mikor csak feszültség keres magának kijáratot.
Vannak, akik valahol elvesztették az arányérzéküket, és ezt most hangerővel próbálják pótolni. Nem feltétlenül hibáztatom őket — mindenki abból dolgozik, amije van. És hát, van, akinek ez jutott.
Az ilyen „bátorság” különösen lenyűgöző, amikor kizárólag biztonságos távolságból nyilvánul meg. Az ember ilyenkor óhatatlanul elgondolkodik, vajon mennyi maradna belőle, ha nem lenne ott a képernyő.
De végül is, mindenki megmutatja magát — ki így, ki úgy. Én ezt már nem zavaró zajként, inkább egyfajta… önvallomásként olvasom.
Ezen az oldalon nem a stresz élvezők olvasói vannak, hanem olyan emberek akiknek valamilyen érzelmi, hiányosságuk, vagy már nem mgenevezni kívánt problémával randelkeznek.
Az én életemet egy orrvos ezredes pénzéhessége tette tönkre, mert háromszoros dózist - legdrágább amerikai gyártmányú vérnmyomás csökkentőt - szedetett velem 15 éven át. Így az ő zsebe apránként megtelt, mig az én egészséges péniszem megszünt rendeltetés szerűen működni. Nem tudtam baszni többé, mert puha fasszal, egy férfi nem férfi. Ezzel azt akrom kifejezni, hogy én személyesen nen a stresz miatt vagyok itt hanem azt az élményt találom meg legyen az érzéki is, amirte vágyodtam életembe és itt azt megkapom.
Oldal legtermékenyebb íróját kritizáltad! Bizonyára azért mert írigyled, mert rengeteg olasót tud maga mögött. Köztünk magamat is!
Írásomat kizárólag a szerző védelme érdekében tettem, mert nem érdemli meg ezt a támadást.
Tisztelettel, (egy Nyolvanadikat túl élt vén ßaros )
"Álmoska5"
A feléig bírtam, utána csak itt ott olvasgattam bele, hátha csak rosszul kezdődött és majd kialakul, de a vége lett az aminél már elszakadt a cérnám.
Ez az írás a Kiskegyed-re való, vagyis oda sem, mert csak a kárt okozza.
A cél: érzékennyé tenni. Együttérzővé.
Aztán elérni, hogy mindenen aggódj. Félj. Idegeskedj.
Hogy minden történetet elemezz.
Beégedjen a fejedbe.
Cipeld magaddal.
Ne engedd el.
Stresszelj rajta.
És az emberek önként mennek bele ebbe.
Ma már a stressz elfogadott lett:
„Ebben a világban hogyne stresszelnék?”
Közben meg látszik az eredménye.
Alig van egészséges ember.
A tartós stressz szétveri a szervezetet.
Ezért van egyre több fiatal beteg.
A 60–70-es években ez elképzelhetetlen volt.
Stressz akkor is volt.
Csak nem cipeltük. Nem forgattuk évekig a fejünkben.
Tudom, sokan ezt érzéketlennek fogják tartani.
Lehet, hogy annak tűnik.
De egy életünk van.
És ha állandó stresszel tesszük tönkre – akár ilyen történetek hatására is –,
akkor magunkkal cseszünk ki.
Köszönöm, hogy megírtad. Gratulálok.