MÁJ.
11.
2026
1848 őszének elején az 1848-as szabadságharc már nem lelkes szólamokból állt, hanem porból, fáradtságból és kimondatlan félelmekből. Pest utcáin végiglovagolva ezt éreztem minden mozdulatban: az emberek még hittek, de már tudták, hogy ára lesz.
Amikor a parancsot kézhez kaptam, nem lepődtem meg. Egy nemesi házhoz vezényeltek beszállásolásra. Nem először történt ilyesmi, de most valahogy másnak tűnt. Talán a város miatt. Talán a hírek miatt.
A Hatvani utcába érve megállítottam a lovamat. A ház, amely előtt megálltam, régi tekintélyt sugárzott, még ha az idő már meg is kezdte rajta a maga munkáját. Leszálltam a nyeregből, és végigsimítottam a ló nyakán – több volt már nekem,...
A kora esti nap aranyló fénnyel vonta be a kényelmes, kicsit zsúfolt, de otthonos teret. A puha szőnyegen és a kanapén heverő magazinok, teáscsészék és egy félbehagyott társasjáték jelezték, hogy a két barátnő, Csilla és Emese már órák óta élvezi egymás társaságát. Számukra ez a megszokott, megnyugtató, „lányos este” rutint jelentette.
Gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok voltak. Ismerték egymás legféltettebb titkait, legapróbb rezdüléseit, és mindenféle komolyabb téma nélkül is képesek voltak órákig csevegni. A mai este azonban más volt. A társasjáték után kimentek a konyhába, ahol közösen készítettek egy könnyű vacsorát, utána pedig kényelmesen nekitámaszkodva a párnáknak letelepedtek...
Zsófi vallomása nem húzott le. Nem taszított el. Nem kavart bennem féltékenységet vagy undort.
Felfokozott.
A kép, ahogy elképzeltem őket – Rita és Zsófi, a szobában, a kanapén, a kert végében – az agyam képzelgett. Ismerem mindkét nőt. Rita fiatalos, szőrtelen teste Zsófi testes, dús szőrzetű, ősasszonyos testéhez simulva. A két nő, akit szerettem – az egyiket elvesztettem, a másikat megtaláltam – egymást szerette.
Nem voltam féltékeny. Inkább... kíváncsi. És valami más. Valami, amit szégyelltem kimondani, de ami ott élt a legmélyebben.
A szeretkezéseink közben egyre gyakrabban kértem Zsófit, hogy meséljen.
– Mondd el, hogyan csókoltad meg először – suttogtam a fülébe,...
– Allie, hol a távirányító?
– A dohányzóasztalon – kiabált vissza a húgom a konyhából.
Hallottam, ahogy a hűtőben kotorászik, valószínűleg megint szendvicset csinál. Folyton mondogattam neki, hogy figyeljen a szénhidrátbevitelre, de ő megszállott futó volt, napi két – három mérföldet kocogott. Ennek megfelelően úgy evett, mint egy cápa, következmények nélkül.
Ránéztem a dohányzóasztalra, arra a masszív, európai stílusú fém-üveg bútordarabra, amit apa hozott az egyik üzleti útjáról, de a távirányító nem volt rajta. Gyorsan átnéztem a kanapé két oldalán lévő kis asztalokat is, de ott sem találtam semmit. Ez pedig gáz volt, mert ha nincs távirányító, nincs film sem. A hülye Blu-ray...
Andrew (Drew) Williams édesanyjával, Maryvel élt egy elegáns kis házban Közép-Floridában.
A családi medence ovális, egyik végén egy vízesés köti össze a pezsgőfürdővel. A medence körüli területet magas téglafal büszkélkedhet, hogy távol tartsa a kíváncsi szemeket. Augusztus vége forró, fülledt napokat hozott Florida ezen részére amikor Drew és édesanyja péntek délután hűsöltek a munkából való hazaérkezésük után. A medence hűvös, sekély végén ültek a tornác által nyújtott árnyékban, Drew idegesen beszélt az édesanyjához.
– Anya, szeretném, ha elolvasnál egy történetet, amit épp most fejeztem be a kedvenc weboldalaimon. Ez inspirált arra, hogy író legyek és azt hiszem nagyszerű...
Szombat, késő este van és még mindig meleg van ezen a kora őszi napon. A nap már régen eltűnt a hotizont alatt. Az erkélyen már érezni, hogy az éjszaka hűvöse lassan felváltja a nappal melegét. Steffen akinek a 37. – ik születésnapját ünnepelték, az előbb búcsuuzott el az utolsó vendégétől. Háttal állt a bejárati ajtajának. A folyosó még mindig fülledt meleg volt. Steffen kimerülten dőlt neki az ajtó hűvös fa lapjának.
A csukott ajtón keresztül is hallotta a nappaliban szorgoskodó két nő zaját. Halkan beszélgetve rámolták el a maradék ételeket és a sok szennyes edényt. Megpróbálják a buli maradványit feltakarítani. Karina egy üres poharakkkal teli tálcával lép ki a folyosóra. Rámosolyog...
A szájbabaszott élet tizenhat éves koromban kúrt belém rendesen.
Nem fokozatosan jött, nem lehetett felkészülni rá. Anyám börtönbe került. Végig abban a hitben éltem, hogy ártatlan – a rendszer, a koncepciós perek, a nem létező demokrácia áldozataként. Később kiderült, hogy nem csak azé.
Volt egy jól menő külkereskedelmi cégük. Apámmal fele-fele arányban voltak vezetők és tulajdonosok. Aztán jött a közérdekű vagyon hűtlen kezelése, sikkasztás – tíz év letöltendő. Anyám váltig állította, hogy nem ő volt az, aki az európai uniós vissza nem térítendő támogatást kiszedte a cégből. Nekem akkor elég volt annyi, hogy ő ezt mondja.
Apámmal maradtam. Ő lett a gyámom, és...
