MÁJ.
9.
2026
Andrew (Drew) Williams édesanyjával, Maryvel élt egy elegáns kis házban Közép-Floridában.
A családi medence ovális, egyik végén egy vízesés köti össze a pezsgőfürdővel. A medence körüli területet magas téglafal büszkélkedhet, hogy távol tartsa a kíváncsi szemeket. Augusztus vége forró, fülledt napokat hozott Florida ezen részére amikor Drew és édesanyja péntek délután hűsöltek a munkából való hazaérkezésük után. A medence hűvös, sekély végén ültek a tornác által nyújtott árnyékban, Drew idegesen beszélt az édesanyjához.
– Anya, szeretném, ha elolvasnál egy történetet, amit épp most fejeztem be a kedvenc weboldalaimon. Ez inspirált arra, hogy író legyek és azt hiszem nagyszerű...
Szombat, késő este van és még mindig meleg van ezen a kora őszi napon. A nap már régen eltűnt a hotizont alatt. Az erkélyen már érezni, hogy az éjszaka hűvöse lassan felváltja a nappal melegét. Steffen akinek a 37. – ik születésnapját ünnepelték, az előbb búcsuuzott el az utolsó vendégétől. Háttal állt a bejárati ajtajának. A folyosó még mindig fülledt meleg volt. Steffen kimerülten dőlt neki az ajtó hűvös fa lapjának.
A csukott ajtón keresztül is hallotta a nappaliban szorgoskodó két nő zaját. Halkan beszélgetve rámolták el a maradék ételeket és a sok szennyes edényt. Megpróbálják a buli maradványit feltakarítani. Karina egy üres poharakkkal teli tálcával lép ki a folyosóra. Rámosolyog...
A szájbabaszott élet tizenhat éves koromban kúrt belém rendesen.
Nem fokozatosan jött, nem lehetett felkészülni rá. Anyám börtönbe került. Végig abban a hitben éltem, hogy ártatlan – a rendszer, a koncepciós perek, a nem létező demokrácia áldozataként. Később kiderült, hogy nem csak azé.
Volt egy jól menő külkereskedelmi cégük. Apámmal fele-fele arányban voltak vezetők és tulajdonosok. Aztán jött a közérdekű vagyon hűtlen kezelése, sikkasztás – tíz év letöltendő. Anyám váltig állította, hogy nem ő volt az, aki az európai uniós vissza nem térítendő támogatást kiszedte a cégből. Nekem akkor elég volt annyi, hogy ő ezt mondja.
Apámmal maradtam. Ő lett a gyámom, és...
Nem sokan tudják rólam, hogy előbb ültem versenyautóban, mint hogy legálisan vezethettem volna az utcán. Tizenhét voltam, amikor először rajthoz álltam egy kisebb rally futamon. Jogsim még nem volt, de a kormány mögött valahogy mindig pontosabban tudtam, mit kell tenni, mint az élet más területein.
Aztán jött a valóság. Anyám egy mondattal tette helyre a dolgokat: versenyezni lehet, de legyen egy rendes szakmád is. Így kerültem az esti képzésre a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre. Nappal munka járőrként és edzés, hétvégén verseny, este előadás. Nem volt könnyű, de élveztem azt a furcsa egyensúlyt, hogy nappal a határokat keresem, este meg szabályokat tanulok.
Ott kezdett el...
„Egy anyának és 18 éves fiának meg kell osztania az ágyat, egy váratlan megállás során egy úton. A fiúnak gondjai vannak az alvással, és az anya a sajátjába veszi a dolgokat... nos, tudod. ”
Cindy és a fia, Michael beléptek a hotelszobába, az ajtó bezárult mögöttük. Az út hosszú volt, és az útépítés miatti váratlan kitérő miatt ide kerültek éjszakára. Michael bedobta a táskáját, kinyújtotta a karját, miközben körül pillantott. Cindy az ágy felé mozdult, a szeme elkerekedett, amikor meglátta – csak egy nagyméretű ágy van a szobában, fehér lapokkal.
– Ó, nem – mondta Cindy, a kezét a szája elé téve. – Csak egy ágy van. Biztos összekeverték a szobát.
Michael a válla fölött...
Nem akartam hallgatózni. Esküszöm, nem akartam.
Lementem volna az alagsorba, de a lépcsőn eszembe jutott, hogy a gyógyszeres doboz a nappaliban maradt. Katalin kérte, hogy adjam be Jani bácsinak estefelé a vérnyomáscsökkentőt. Visszafordultam.
A folyosóról már hallottam a hangokat. Jani bácsi szobájából jöttek. Csendesen, lopva akartam bemenni a nappaliba – de ahogy a résnyire nyitott ajtóhoz értem, megtorpantam.
Karcsi bent volt. Jani bácsi beszélt. A hangja olyan volt, amilyet még soha nem hallottam. Nem a beteg ember fáradt, nyögdelő hangja. Hanem egy erős, akaratos, szinte parancsoló férfi hangja. A halál küszöbéről.
Ott álltam a résnél. Nem bírtam...
A szobában csend volt. A kis Rita már aludt a szomszédban, a ház többi része is elcsendesedett. Zsófi a mellkasomon feküdt, a feje a vállamon, a keze a szívem fölött. Azt hittem, már alszik. A lélegzete egyenletes volt, a teste ellazult.
De nem aludt.
– Nem alszol? – kérdeztem halkan.
– Nem.
A hangja más volt. Nem a szokásos esti fáradtság. Valami mélyebb. Valami, amit eddig tartogatott.
– Mi az? – kérdeztem.
Zsófi sokáig nem válaszolt. A levegőben ott lógott a kimondatlan szó. Aztán, csendben, alig hallhatóan, megszólalt.
– Ritával délután elszundítottam... Rita jelent meg az álmomban.
A testem megfeszült alatta. Nem...
