ÁPR.
6.
2026
Már szinte házasként éltük az életünk. Magam helyett vettem fel egy feltörekvő IT-st, ha éppen külföldön voltunk, legyen aki kijár a pár céghez.
Norbi a programozást szinte nullára csökkentette. Nem is volt miért tepernünk. A pénzünk, az örökségünk öntermelő módba kapcsolt.
A testvérség már csak foszlányokban élt bennünk. Szintet lépett. Olyanná vált, mint a régi ház falai, amiket megerősítettek, újravakoltunk – a régi szerkezet még ott van, de már alig látszik, mert valami egészen más feszül a felszínen. A vérségi kötelék, ami gyerekkorunkban összekötött, átalakult valami mélyebbé, forróbbá, szinte égetővé. Már nem azért szerettük egymást, mert egy anya szült minket, hanem azért,...
Sosem kedveltem.
Egy igazi előkelő lány volt, a helyi hercegnő, a város leggazdagabb emberének a lánya. Ez nem mondott sokat, hiszen egy kis vidéki megyében éltünk messze minden jelentős várostól. A megyeszékhelyen körülbelül 25 000 lakos élt, és volt két kisebb falu, egy 5 000 és egy 8 000 fős.
Sosem jártunk együtt iskolába, ő a város nagy központi gimnáziumba járt, én meg a másikba. Jól tanultam, az évfolyamom élén álltam és utána egy főiskolára jártam, míg ő valami Ivy League egyetemre.
Először az első egyetemi évünk utáni nyáron futottam össze vele egy bulin. Összebarátkoztam néhány sráccal és ők meghívtak, így elmentem. Jól éreztük magunkat, amíg meg nem jelent az új,...
Huszonhárom éves vagyok. László, de mindenkinek csak Laci. Agrártudományi Egyetemet végzem Gödöllőn. Apa egyengetné a pályafutásom, mert édesanyám két éve, hosszan tartó betegségben hagyott itt minket.
Engem nagyon megviselt az az egy év kínlódás, amiből az utolsó hetek már mélyaltatásban teltek neki. A halántékomnál szinte megőszültem. Amúgy is – apai nagyanyám szerint, akit nagyon nem szerettem – kora vén fejem volt már gyerekként is.
Kössz szépen, nagyi.
Anyai nagyszüleim Marosvásárhely mellett, egy tanyán éldegélnek. Évente egyszer apával elmegyünk hozzájuk. Még jó, hogy él anya nővére, és ők pátyolgatják.
Az egyetem előírt egy hónap gyakorlatot. Oké,...
Reggelente Judit léptei ébresztenek. Nem zajosak, inkább... jelen vannak.
Ahogy a konyhasarokban kávét főz, az illat lassan átszivárog a két kis hálófülke közti térbe, és én ilyenkor mindig tudom: megint együtt kezdünk egy napot.
– Fent vagy már, Erzsi? – szól be halkan.
– Most már igen – morranok vissza, de mosolygok közben.
Harminc éve is így kezdődött minden. Akkor még a munkahelyen, egy irodában, ahol egymás mellé sodort minket az élet. Mindent megbeszéltünk. A főnököt, a kollégákat, a gyerekeket, a recepteket, még a félelmeinket is... Csak egyvalami maradt mindig kimondatlan: a házaséletünk. Abban volt valami hallgatólagos határ, amit egyikünk sem lépett át.
Aztán...
Chloe izgatottan várta az állásinterjút a Booth's-nál, egy jól ismert, de hírhedten zártkörű londoni kiadónál. Tudta, hogy egy nagyon jónevű cégről van szó, de a „személyi asszisztens” munkaköri leírás homályos volt, és így nem igazán tudott rá felkészülni.
A toborzási ügyintéző névtelenül kereste meg, és azt mondta neki, hogy kifejezetten a cég ügyvezető igazgatója kérésére kereste meg. Azt is mondta, hogy ő az első személy, akit valaha is interjúra hívtak a cégbe. Chloe örült, és kíváncsi volt erre az állásra. Az asszisztensi pozíció kezdő fizetése 100 000 font volt évente, plusz bónuszok, ami összesen mintegy négyszerese volt a jelenlegi szerény fizetésének – tudta, hogy érdemes...
– Neked milyen? Én mindjárt elélvezek.
– Petike ez csodálatos, mindjárt nekem is jó lesz!
– Szólj és megpróbálom addig visszatartani.
– Gyere, már nem kell visszatartani semmit, elélvezek! AHHH – AHHH! Ez csodálatos! Szeretlek!
– Én is! Naaaagyon! HUUUHHHHH! Érzem, hogy beléd spriccel a fütyim! AOOHH! Nagyon jó!
– Érzem, ahogy belém jött! Nagyon jó!
Magához ölelt, és a lábaival is átkarolva tartott még egy darabig. Mindketten remegtünk az átélt orgazmustól. Semmi másra nem gondoltam, mint arra, hogy ez milyen jó volt. Akarom még sokszor!
– Akarom ezt még sokszor.
– Én is Petikém, én is. Tudod, hogy mi most dugtunk?
– Aha, és nagyon jó volt....
