MÁJ.
18.
2026
Anya meztelenül ül az asztalnál.
Én is pucéran csoszogok a pult felé, öntök magamnak kávét. A reggeli fény puhán szűrődik be az ablakon, a kávé illata betölti a konyhát. Egymással szemben ülünk az asztalnál, egy-egy csészével a kezünkben. A levegő még tele van az előző éjszaka maradék melegével.
Anya sokáig nem szólal meg. Csak nézi a gőzt felszállni a kávéból.
Aztán megszólal.
– Beszélnünk kell.
Tudtam, hogy ezt fogja mondani.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
– Hanna... ez nem volt jó ötlet.
– Vagy csak nem volt megszokott.
– Ne próbáld ezt így elintézni.
– Akkor mondd meg, mi a baj vele.
Rövid csend. Anya...
A konditerem parkolója sötét volt, tele kocsikkal, de ember sehol. Kosztüm és magassarkú helyett edzésre való leggingsben és sportcipőben voltam. A hűvös, friss levegő jólesett a felhevült bőrömnek. Karomban, vállamban a kemény edzés kellemes bizsergést hagyott. Jó volt a kedvem, a délutáni frusztrációt a kettlebell kiizzasztotta belőlem. Mert az utóbbi időben kijutott a frusztrációból bőven. Hetek óta hajtottuk a sajtóban csak Leselkedőnek nevezett sorozatgyilkost, bármilyen előrelépés vagy igazi támpont nélkül. Külön nyomozócsoport, profilozók és pszichológusok, helyszínelők és forenzikus szakértők... de semmi. Próbáltuk bevonni az embereket: podcastokba jártam, ahol a profilozásról...
A szemem kipattant.
A fény már nem csak égetett – vakított. De ahogy a hunyorítás után a szoba lassan élesedett, megláttam.
Ott ült az ágy szélén. Meztelenül. A sarkán.
Nagyi.
A nagymamám. Dóri élettársa. Az öt éve vele élő nő, akit gyerekkorom óta szerettem. Ott ült, keresztbe tett lábbal, a keze a térdén nyugodott. Nem mosolygott. Nem is nézett szigorúnak. Csak nézett. Minket.
Én – Dóri mellett, a nedveinkkel a bőrömön, a kezemben még mindig a másik nő mellével – felugrottam.
A mozdulatomban semmi kecsesség nem volt. A takarót kaptam fel, a lábam közé gyűrtem, ahogy a zavar diktálta. A heréim összehúzódtak a reggeli hűvöstől és a...
Egy újabb álmatlan éjszaka után végül feladtam, hogy aludni próbáljak, és felkeltem zuhanyozni. Sokkal korábban volt még a szokásosnál, ezért igyekeztem a lehető legcsendesebb lenni, hogy Alex tovább alhasson.
A hidegvíz csak átmeneti enyhülést hozott. Vacogva folyattam le a jeges vizet a melleimen és a lábaim között, abban a reményben, hogy ezzel valamennyire csillapítom az izgalmamat. De tudtam, hogy amint megkapom az emlékeztetőimet és megcsinálom a reggeli három gyakorlatot, megint teljesen fel leszek ajzva.
Összerezzentem, amikor Alex belépett a fürdőszobába. Éppen kiléptem a zuhany alól.
– Korán keltél, ribanc.
– Nem tudtam aludni, úrnőm – feleltem, és küzdöttem...
Gábor a felesége halála után felszámolta addigi életét. Eladta a vállalkozásait, néhányat a lányára hagyott. Vásárolt magának egy tóparti házat, amit erdei ösvények öleltek körül. Ide vonult vissza a gyászával, nagyon nehezen tudta elfogadni szeretett felesége elvesztését. Csak a lánya Vera, és az unokája Luca látogatásait fogadta. Vera harmincöt éves volt, ahogy teltek az évek egyre jobban hasonlított az anyjára. Luca tizenhat éves, fiatalos energiája jókedvvel, töltötte meg a házat.
Egy évvel az anyja halála után Vera ügy döntött ideje kimozdítani az apját a nyomasztó depressziójából. Ezért összepakolt és leköltöztek a lányával az apjához. Ehhez az is hozzájárult, hogy most szabadult...
Visszafeküdt mellém.
A lepedőn a teste – az a telt, meleg, asszonyos test – hozzám simult.
Aztán a lábát szétnyitotta. Nem finoman. Nem félénken. Szinte spárgába tette.
A levegő a szobában megfagyott.
– Gyere – mondta. A hangja nem duruzsoló. Nem mélyen nőies. Olyan volt, mint egy tárgy. – Bassz meg. De mást már ne kérj.
Megdöbbentem.
Nem a szavaktól. Hozzá voltam szokva az effajta stílushoz. A követelőző kitárulkozáshoz. A nádszál csajok, pénzlesők néha ilyenek voltak. Amikor a lakásokat firtatták. Amikor a pénzt kémlelték a szemem mögött. De ott mindig adnom kellett valamit. Ruhát. Ékszert. A lakásom. A biztonságot. És a szex – az fizetség volt. Számolható....
