Nagyi 1. rész

Néhány hónap, és felnőtt leszek. Nem testben mert már úgy az vagyok – a tükör sem hazudhatna mást –, de a papírok, azok még késnek. Anyám már hetek óta készül, takarít, listákat írogat. Apám a borokat válogatja a pincében. Nagyot akarnak: emlékezetes születésnapi bulit, olyat, amire aztán évek múltán is visszaemlékeznek a rokonok, és azt mondják: igen, ott voltunk, amikor Gábor nagykorú lett.

Az asztalon a vendéglista. Huszonhárom név. Keresztanyu, nagybácsi  meg a felesége, az osztályfőnököm, akit utálok de muszáj meghívni, meg a többiek. Ott van a nagyi is, anyám anyja, utolsóként a lap alján.

Apa tollat ragad. Egyetlen vonással áthúzza a nevét.

– Miért? – kérdezem. A toll hegye még ott függ a levegőben, mintha maga is tiltakozna.
– Csak – feleli.

Ennyi. Egy szó, négy betű. Mögötte egy sírboltnyi hallgatás. Látom az arcán, hogy nem akar továbbmenni. Hogy itt van egy határ, amit ha feszegetek, ő majd másképp feszegeti vissza. De azért próbálkozom még egyszer.

– Beszélhetek vele legalább? – kérdezem. – Öt éve nem láttam, mióta tata meghalt.

Apa szeme vérbe fordul. Szája habzik. Lehajol az asztal fölé, mintha testtel is nyomatékosítaná, amit mondani fog.

– Hogy te a rohadt életbe mit képzelsz? Megmondtam milliószor hogy kollégium. Kollégiumba mész, Gábor, és nem, nem fogsz nála lakni, és nem, nem fogsz vele beszélgetni. Érted? Nem.

Nem értettem. De pont ettől – ettől a rohadt, érthetetlen, habzó-szájú ellenállástól – támadt kedvem igazán utánajárni.

Nyomozni kezdtem. Nem volt egyszerű. Anyám nem szólt egy szót sem, csak rázta a fejét, mikor kérdeztem. Apámról nem is beszélve. Aztán eszembe jutott a plébános – régen ők sokat beszélgettek a nagyival, még mielőtt minden összetört volna. Felhívtam. Régi, rekedtes hangja volt.

– Gábor fiam – mondta, mikor bemutatkoztam. Aztán hosszú csend. Csak a vonal zúgott, mintha valami régi, eltemetett dolog zakatolt volna a mélyben. Zavarosan folytatódott a beszélgetés,   de végén megadta a számát. De mielőtt befejeztük hozzátette: nem tőlem tudod.

Azonnal hívtam a számot. Remegett a kezem. Serencsére  egy régről ismert monoton hang köszönt, de mikor meghallotta, ki vagyok, mintha kicserélték volna. Felcsattant – hallottam a hangján, azt a fajta örömöt, ami már szinte fáj.

– Gábor! Gábor, drágám, unokám.