A+ A-

A zsaroló 1. rész

Minden pasi szemétláda, gondoltam keserűen, ahogy ott álltam az út szélén, nyeltem a csikorgó kerekek által felvert port és tehetetlenül néztem, ahogy a barátom, Michael elhajt a város felé. Ami legalább három mérföldnyire van.
Lehettem volna óvatosabb, hiszen egy ideje sejtettem, hogy Michael türelme igencsak fogytán van. Mégis, mikor felvetette, hogy ruccanjunk át a szomszéd városba, és töltsünk el egy kellemes napot az ottani bevásárlóközpontban, nem tudtam nemet mondani. Aztán mikor félúton Michael egyszer csak lelassított, és lehúzódott az utat szegélyező bokrok közé, úrrá lett rajtam az érzés, hogy ez nem lesz az én napom.
Nem lett igazam, de hogy mennyire nem, azt ekkor még nem sejthettem.
A részletekkel nem akarok senkit untatni, a lényeg az, hogy sikeresen elhárítottam Michael esetlen közeledését, ennek eredményképp viszont itt ragadtam az út szélén, mérföldekre a várostól, a döglesztő hőséggel fenyegető, reggeli napsütésben, víz nélkül. Természetesen nem készültem arra, hogy egy ilyen "kellemes" tereptúrán kell ma részt vennem, így aztán nem is ennek megfelelően voltam öltözve: magas sarkú, pántos, fehér szandálom, ugyancsak fehér, spagettipántos topom és farmervászon miniszoknyám nagyon megfeleltek volna a bevásárlóközpontban való csatangolásra, de nem az út szélén való gyaloglásra. Arról nem beszélve, hogy az a szemétláda, miközben elhajtott, kivágta a táskámat a kocsi ablakán.
Lehetett volna szerencsém, és a vállpántja fennakadhatott volna valamelyik bokorban. De persze nem így történt: az elegáns kis táska szép nagy ívben átszállt az út széli bokrok fölött, és méterekkel lejjebb landolt, természetesen a legsűrűbb és legtüskésebb bozótban.
Kénytelen-kelletlen nekiláttam, hogy lehetőleg minél kevesebb karcolást és horzsolást összegyűjtve, lemásszak a táskámért. A feladatot több-kevesebb sikerrel végre is hajtottam, ám a táska nem volt ott, ahol becslésem szerint landolnia kellett volna. Sőt, a közelben sem. Elég élénk pink színével rikítania kellett volna a bozótos zöldjében, de nem tette. Egyszerűen nem volt ott! Ez volt az a pillanat, amikor kezdtem megriadni. Hol a fenében van az a vacak?! Itt kellene lennie! A föld csak nem nyelhette el!
- Ezt keresed? - szólalt meg váratlanul egy mély férfihang a hátam mögött. Egy pillanatra a szívverésem is megállt az ijedségtől. Magas, szikár férfi állt néhány méternyire tőlem, kopott farmerben, leszakított ujjú, fakókék ingben, kalapját mélyen a szemébe húzva. Lazán, szinte elegánsan támaszkodott egy fa törzsének, bal keze kinyújtott ujjain pedig ott himbálózott a táskám, benne az igazolványaimmal, a kulcsaimmal, a mobilommal és a pénztárcámmal. És persze a naplómmal.
Természetesen, azonnal megismertem a férfit, de ez nem sokat enyhített a riadalmamon: Frank Hollister volt, a városunk egyik jól ismert alakja, munkakerülő, bajkeverő, börtöntöltelék.
Mély levegőt vettem, és magamra erőltetett nyugalommal, udvariasan válaszoltam.
- Igen, Mr. Hollister, a táskámat kerestem.
- Mr. Hollister? Nem is tudom, mikor szólítottak utoljára így. Te a polgármester lánya vagy, ugye?
- Igen. Most lenne olyan kedves...
- Hogy hívnak? - szakított félbe.
- Jessicának, de most...
- Nagyon meleg van, Jessica, biztosan szomjas vagy. Gyere, a házam itt van alig negyed mérföldnyire, kaphatsz egy pohár vizet, és felhívhatod az édesapádat, hogy jöjjön érted. Ebben a hőségben nem szabadna gyalogolnod.
Azzal egyszerűen hátat fordított, és hosszú, magabiztos léptekkel megindult a bokrok között. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak álltam ott dermedten, aztán észbe kaptam és utána iramodtam.
- Kérem, Mr. Hollister, ha volna olyan kedves odaadni a táskámat, benne van a mobilom, fel tudnám hívni apát és...
- Itt kinn nincs térerő - vetette oda a válla fölött. Az udvariasság nem volt éppen az erőssége, de ezt nem állt szándékomban szóvá tenni.
Szerencsére a "ház" tényleg nem volt messze, percek alatt odaértünk. Az egész épület nem volt nagyobb egy lakókocsinál. Mire felértem a zsebkendőnyi teraszra, Hollister már eltűnt az ajtó mögött. Nem nagyon volt más választásom, mint hogy kövessem, bármekkora ostobaságnak is tűnhet ez. Vissza kellett szereznem azt a táskát! Legfőképpen persze a naplómat. Ha az nem lenne, szépen hazagyalogolhatnék, közölhetném apámmal, hogy Frank Hollister elvette a táskámat, ő meg szépen eljönne érte a seriffel (aki mellesleg a nagybátyám). De a naplóm... nem kerülhet a kezükbe.
A házikóban félhomály fogadott, egy pillanatig nem is láttam semmit, aztán Hollister mély, vontatott hangja megint a hátam mögül szólalt meg.
- Tessék, a víz.
Vonakodva léptem közelebb, és ahogy elvettem a kezéből a poharat, az ujjaink egy pillanatra összeértek. Akaratlanul is megremegtem, ami nem kerülte el a figyelmét. Szája kaján kis mosolyra húzódott, a szemében pedig határozottan gonosz kis szikrák villantak.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.66 pont (74 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 A57L 2015. 06. 14. vasárnap 03:48
Közepes történet.
#3 Zoli 2008. 07. 11. péntek 11:44
nagyon jó 10pont
#2 Ati 2007. 11. 7. szerda 14:19
Nagyon jó!
#1 Törté-Net 2007. 11. 6. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?