Kísérlet 3. rész

Rohanvást teltek a napok. Tamás egyre jobban beilleszkedett a munkába és valahogy a családba is. Anya hamar megszokta, apa is, pedig ő aztán nem egykönnyen fogad el bárkit. Látták rajta, hogy nem a pénz vonzza, hanem én, az élet maga, velem.
A Teslát még az udvaron sem vezette, egy métert sem.

– Az nem való a kezem alá – mondta. – Nem érzem benne a gépet.
Bezzeg az öreg Astrát! Azt imádta, meg is kapta apától használatra. Azt takarította, mosta, polírozta, úgy csillogott-villogott mintha új lenne. Apa nevetve mondta is.

– Úgy fénylik, mint Salamon töke!
És tényleg, ha az Astrának lelke lett volna, szerintem az is boldog lett volna, hogy újra fontossá vált.
Tamás csendben tette a dolgát. Ha kellett, nappal trágyát hordott, este szerelt, hajnalban megint talpon volt. De a szabad estéken, amikor elcsendesedett a ház, csak az enyém volt.
Talán a második nálam töltött hét után történt.
Csend volt, a lámpa fénye tompán világította meg a szobát. A levegőben még ott lebegett a szeretkezésünk utóíze, amikor megszólalt.

– Figyelj, Ann! – Mondta, halkan, mintha valami nehezet készülne kimondani. – Be kell valljam, nekem nem volt sok nőm.
Elmosolyodtam.

– Mennyi az a „nem sok”?
Elgondolkodott.

– Ööö... öt volt összesen.
Elhallgatott és úgy nézett rám, mintha azt várná, hogy kinevessem. De én csak szeretettel néztem vissza rá. Nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Ez jó! Ezek szerint nem egy kicsapongó, nem egy „nőcsábász”, nem az a fajta, akitől eddig óvtam magam.
Tamás felsóhajtott, majd folytatta.

– Tudod, ezek a nők mind fiatalok voltak. Alig volt tapasztalatuk. Aztán a menyasszonyom... hát, vele hat évig voltam. De ő... – kicsit elmosolyodott, aztán el is komorult – ő prűd volt. Egy póz volt, a misszionárius és abban is... hát, inkább a plafont nézte, mint engem.
Ahogy kimondta, bennem megmozdult valami. Nem a mondat miatt, hanem az őszintesége miatt. Nem játszott, nem díszítette a múltját, csak elém tette, nyersen, egyszerűen. Megöleltem.

– Nem baj, Tamás! A fontos az, hogy most itt vagyunk. A múltat nem lehet újraírni, de a jövőt mi alakítjuk!
Csak bólintott. A ház csendjében öleltük egymást, mozdulatlanul, mintha a szívverésünk szinkronjára figyelnénk. Én törtem meg a csendet, olyan közel hajolva hozzá, hogy a leheletem a bőrén égett.