Elengedés után a boldogság 5. rész

Zsófi vallomása nem húzott le. Nem taszított el. Nem kavart bennem féltékenységet vagy undort.
Felfokozott.
A kép, ahogy elképzeltem őket – Rita és Zsófi, a szobában, a kanapén, a kert végében – az agyam képzelgett. Ismerem mindkét nőt. Rita fiatalos, szőrtelen teste Zsófi testes, dús szőrzetű, ősasszonyos testéhez simulva. A két nő, akit szerettem – az egyiket elvesztettem, a másikat megtaláltam – egymást szerette.
Nem voltam féltékeny. Inkább... kíváncsi. És valami más. Valami, amit szégyelltem kimondani, de ami ott élt a legmélyebben.
A szeretkezéseink közben egyre gyakrabban kértem Zsófit, hogy meséljen.
– Mondd el, hogyan csókoltad meg először – suttogtam a fülébe, miközben basztam.
– Már elmondtam – lihegte.
– Mondd el újra. Közben.
És Zsófi mesélt. A hangja remegett a vágytól, az emlékektől és az egyre gyorsuló lökéseimtől.
Én miközben szeretkeztem Zsófival, elképzeltem Ritát. Ott. Vele. A kezét a hajában. A nyelvét a bőrén. A sóhaját, amikor Zsófi ujjai belé hatoltak.
Rita ott volt velünk. A képzeletünkben. A testünkben. A sóhajainkban.
Egy vasárnapi szieszta közben történt. A kis Rita aludt – a lányunk. A ház csendes volt.
Anyámék elmentek a rokonokhoz. Zsófi a mellkasomon feküdt, meztelenül. A mellei a tenyeremben, alattuk dobogott a szíve.
– Zsófi – mondtam.
– Hm?
– Olyan szívesen megnéztelek volna benneteket. Ahogy egymást szeretitek. Ahogy élvezitek egymást. Ahogy külső szemmel láthattam volna mindkettőtöket.
Zsófi felemelte a fejét. Rám nézett. A szeme elkerekedett – nem megütközve, hanem...
felismerve valamit.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte.
– Komolyan.
Sokáig nézett maga elé. Aztán a szája sarka lassan mosolyra húzódott.
– Tudod... én is megnéztelek volna titeket. Téged és Ritát. Ahogy egymáséi vagytok. Ahogy...
ahogy belé simulsz. Ahogy a szeme csukódik, amikor élvez. Ahogy a tested... összefonódik az övével.
A lélegzetem elakadt.
– Komolyan mondtad.
– Komolyan.
Elhallgattunk. A levegő nehéz volt a kimondatlan lehetőségektől.
– Mi lenne, ha... – kezdte Zsófi, de nem fejezte be.
– Ha? – kérdeztem.
– Ha nem csak elképzelnénk..., de ő már nincs. – csuklott el a hangom – De ha... ha lenne...
lenne valaki. Egy másik nő. Aki... aki velünk lenne. Nem helyettünk. Hanem mellettünk.
A szívem hevesen vert. Zsófi érezte. A keze a mellkasomon.
– Ezt akarod? – kérdezte.