Egy nem mindennapi házasság 11. rész

„Holnap kimondjuk. De ma még csak suttogunk. ”
A szálloda erkélye üres volt. Lent a város fényei lüktettek, valahol messze nevetés hallatszott, de itt fent csak mi voltunk. Zita egy pohár bort tartott a kezében, mezítláb állt a teraszon, a földre terített selyemkendőjén. A haját feltűzte, de már szétesett – pár szál a nyakára tapadt az izgalom és a meleg miatt.
Én mögé léptem, és átöleltem hátulról. A tenyerem a hasára simult, az ajkaim a vállát érintették.
– Holnap hozzám jössz feleségül – mondtam.
– Tudom – felelte halkan. – Ez benne a legfélelmetesebb.
– Miért?
– Mert ez valódi. És én még mindig a sógornőd vagyok.
A mondat ott lógott köztünk. Nem tudtunk elszakadni tőle – de már nem fájt. Csak emlékeztetett arra, honnan jöttünk.
– Ő elment – suttogtam. – Te vagy itt. És én élek.
Zita lassan megfordult, és megcsókolt. A csókja nem volt puha. Inkább éhes, mohó, mintha még ma este ki akarná szívni belőlem a bizonyosságot.
A pohár a földre esett. A kezeim a combját markolták, ő felült a terasz korlátjára, széttárta a lábait, és rám nézett.
– Akarj most. De ne úgy, mint mást. Úgy, mint akihez kötődsz. Mint akiért kockáztatsz.
Nem válaszoltam. Csak letérdeltem elé, és csókolni kezdtem a combjától lefelé. Lassan haladtam befelé, az ujjammal végigsimítottam a csípője ívét, a bőre megremegett az érintésem alatt. A nyelvem megtalálta a csiklóját, finoman körözni kezdtem körülötte, Zita hátrahajolt, a korlátba kapaszkodott, és felnyögött.
– Igen... így... ne hagyd abba...
A lábai remegtek, a teste megfeszült, aztán elengedte magát. Az orgazmusa nem volt robbanásszerű – inkább mély, elnyúló, mint egy lassan kibomló sóhaj.
Felálltam, és lassan belé hatoltam. A szeme tágra nyílt, és mélyen az enyémbe nézett.
– Ez már nem játék, ugye? – kérdezte.
– Nem – válaszoltam. – Ez már mindkettőnk valósága.
A mozdulataim lassúak voltak, de mélyek. Ő befogadott, és minden egyes lökésnél a szemembe kapaszkodott. Az ajka elnyílt, a mellei hullámoztak, ahogy a testemmel ütemre mozdult. A karja a nyakam köré font, és suttogta:
– Szeress... most utoljára így... mert holnap már másképp fogunk szeretkezni...
Nem értettem. Vagy nem akartam érteni.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy holnap már nem kérdés lesz, hanem kötelesség. Most még... mi választjuk egymást. Holnap már mondjuk ki.