Egy nem mindennapi házasság 4. rész

Az utóbbi hetekben valami megváltozott. A ház ugyanaz maradt, a szobák, a bútorok, a fények délutánonként – de valami a levegőben feszültebb lett. Érezhető volt a mozdulatokban, a tekintetek időzésében, abban, ahogyan Kitti rám nézett... és ahogy Zita néha nem mert rám nézni.
A feleségem szobája már csak emlék. Az ágy, amit együtt vettünk, most Zita fekhelye. A ruhásszekrényben Kitti szórja szét a ruháit, mintha mindig is itt lakott volna. És én... a konyhában próbáltam egyensúlyt találni a kávéscsészék és a belső űröm között.
Egyik este Kitti a nappali kanapéján feküdt, telefonját nyomkodta, amikor odamentem hozzá.
– Kérsz valamit vacsorára? – kérdeztem.
Felnézett rám, a lábait keresztbe tette, úgy, hogy a rövid nadrágja felcsúszott a combján. Nem válaszolt azonnal. A tekintete egy pillanattal tovább időzött rajtam, mint kellett volna.
– Attól függ – felelte. – Te vagy az étlap?
Nevetett, mintha csak poén lett volna. De a szeme... nem viccelt. Az arcomba nézett, aztán vissza a telefonra, és ujjai lassan, ritmikusan dobolni kezdtek a combján. A mozdulat hipnotikus volt. Elfordultam.
Aznap este Zita későn jött haza. Fáradt volt, a szeme alatt finom árnyékok húzódtak, de még mindig gyönyörű. Egy üveg bort hozott, és leült mellém a teraszra.
– Kitti kicsit... megváltozott – jegyezte meg halkan.
– Tini. Láttad te milyen a generáció? – próbáltam elviccelni.
– Nem erről beszélek – mondta. – Inkább arról, ahogy rád néz. Észrevetted?
Hallgattam.
– Néha úgy érzem... – folytatta Zita –, mintha versenyezne velem. Nem tudom, tudatos-e. De... mintha provokálna. Téged. Engem. Mindenkit.
Sóhajtottam. A bor hűvösen csúszott le a torkomon, de belül forróságot hagyott.
– Zita... mi már átléptünk határokat – mondtam. – Nehéz most tisztán látni. És Kitti...
– Nem gyerek már – vágott közbe. – És pontosan tudja, mit csinál.
Egy ideig csendben ültünk. Aztán Zita felállt, megfogta a kezem, és az ágyához vezetett.
Az éjszaka lassú volt, mint egy hosszúra nyúlt árnyék. Zita teste ismerősen simult az enyémhez, de a csókja most mélyebb volt. Nem csupán vágy volt benne – hanem kapaszkodás. Mintha félne valamitől, amit még ő sem tud megnevezni. És én ott voltam neki. Még.

Pár nappal később történt.