Péter és Krisztina 6. rész

Az este meglepően csendes volt. A város fölött csak ritkán morajlott el egy-egy távoli ágyúhang – mintha maga a háború is megpihent volna. A kis lakásban gyertyák tucatjai égtek. Juliska gondosan megterített – néhány szelet kenyér, egy üveg meleg bor, szalonna, alma és mákos kalács. Ünnepi lakoma volt ez, a szegénység gazdag asztala.
Péter és Krisztina most először ültek egymással szemben úgy, mint férfi és nő. Nem gyerekek többé, nem menekülők – hanem összetartozó emberek, akik túléltek valamit, amit még megnevezni sem tudtak.
Juliska felkattintotta a rádiót. Halkan szólni kezdett egy karácsonyi ének.
– Hát, gyerekeim... én most hagylak benneteket – mondta mosolyogva. – A test nem bűn, ha a lélek adja magát vele.
És ahogy egy anya becsukja az ajtót a gyermekei mögött, Juliska elhalkulva kilépett.
Péter töltött egy kis bort, átnyújtotta Krisztinának. A lány keze remegett, de nem a félelemtől – inkább a várakozás súlyától. Ajkuk összeért. Nem úgy, mint előtte – most lassan, biztosan, szinte áhítattal. A csók már nem ígéret volt – hanem elhatározás.
Krisztina nyúlt először a fiú inge felé. Lassan gombolta ki, minden mozdulattal úgy, mintha emléket simítana. Péter ujjai közben a lány nyakához értek, majd lejjebb, a kulcscsontjához, a mellkasához, s végül a ruhagombokhoz. Nem volt sietség – csak felfedezés.
Krisztina teste meleg és bársonyos volt. Feszes, de lágy. A melle alig fért a tenyerébe, s a bimbó apró, rózsaszín korongként keményedett ki ujjai alatt. A lány ujjai a fiú csípőjéhez értek, majd lejjebb, remegve, kíváncsian. Már ismerték egymást – de most először engedték meg a teljes szabadságot.
A takaró alatt nem maradt ruha. Csak test, sóhaj, izom és melegség. A gyertyák fénye táncolt a falon, mintha ők is tanúi lennének a pillanatnak.
A behatolás nem volt drámai. Inkább csendes, lassú, egyszerre óvatos és elkerülhetetlen. Krisztina szeme tágra nyílt, ajkai közül egy meglepett hang szakadt fel, majd lassan olvadt mosollyá. Péter megállt, belenézett a szemébe.
– Jó így? – kérdezte suttogva.
– Így vagyok veled igazán – válaszolta a lány.