Péter és Krisztina 4. rész

Már napok óta borongós, szürkés fények ültek a városra. A bombázások ritkultak, de a rettegés nem csökkent. Egy este atyám váratlanul behívott dolgozószobájába. Ritkán történt ilyen – szigorú ember volt, mindig mértéktartó, de most az arca komolyabbnak tűnt, mint valaha.
– Ülj le, fiam – mondta, majd intett Krisztinának is, aki tétován lépett a szobába. Nem tudtam, mit keres itt, de sejtettem, hogy valami fontosról lehet szó.
Atyám egy ideig némán nézett ránk, majd lehalkította a rádiót, és előhúzott az íróasztalfiókból egy vaskos dossziét. Amikor megszólalt, hangja reszketett:
– Eljött az idő. Amit eddig csak sejtettetek, most nyíltan kell mondanom. Én... és Soós úr – fordult Krisztinához – részt veszünk a kiugrási kísérlet előkészítésében. Horthy hívei vagyunk, és a németek már sejtik, hogy mire készülünk.
Hirtelen minden világossá vált. A suttogások, a titkos találkozók, a félelmek, amiket soha nem mondtak ki. Atyám folytatta:
– Meg kell védenünk benneteket. Holnap hajnalban elhagyjátok a házat. Egy magas rangú egyházi személy – neve maradjon titokban – bújtat majd titeket. Onnantól fogva nem vagytok többé Péter és Krisztina, hanem egy frissen vidékről Budapestre költözött fiatal házaspár lesztek. Az új neveitek: Kovács Pál és Klára.
Krisztina megremegett. Atyám azonban nem hagyott időt a kérdésekre.
– Juliska is veletek megy. Azt mondta, nem hagy magatokra titeket. Ő majd segít. Mindenben. És ha kell... tanít is. Nagyon ügyes nőszemély, mindent meg tud szerezni amit kell. Pénzzel nem lesz gondotok, minden héten egy apáca fog majd adományért bekopogni a zárda részére, de ő nem vinni fog, hanem hozni nektek.
Nem értettük, mire gondol. De másnap, mikor egy öreg, nyikorgó kocsin elhagytuk a Szondi utcai házat, és megérkeztünk a belváros egyik eldugott mellékutcájába, ahol egy félhomályos plébánia melletti épületben kaptunk rejtekhelyet, már minden más lett.
A lakás kicsi volt, de otthonos. Egyetlen nagyobb szoba volt benne, benne vaságy, fonott karosszék, imazsámoly és egy apró konyhasarok, meg egy cselédszoba. Krisztina és én ezentúl férj és feleség voltunk. Hivatalosan. Ettől függetlenül én a cselédszobát foglaltam el, hiszen mégiscsak így illett.
Juliska is velünk lakott. Egy ideig még cselédként viselkedett, de ahogy telt az idő, egyre inkább barátnő, majd bizalmas let, sőt pótanya, szinte a ház vezére.