Péter és Krisztina 1. rész

Ekkor már negyedik éve tartott a háború. Igen, az az átkozott, embertelen háború, melyet az utókor második világháborúként emleget a mai napig. Igaz mi ebből – tizennégy évesen – nem sokat érzékeltünk. Tudtuk, hogy van, tudtuk, hogy a harci helyzet nem igazán kedvező, atyám sokszor morgott is azon, hogy na persze, taktikai visszavonulás, a harcrend átrendezése, persze... Mi viszont itt Budapesten, azon belül is a Szondi utca 44/a-ban éltük a saját kis életünket. Néhány éve visszalátogattam oda. Megkértem a sofőrömet, a státuszomból kifolyólag akkor járt sofőr is nekem, hogy vigyen el. Beléptem a roskadozó épületbe, láttam a leszakadt erkélyeket, az aládúcolt lépcsőházat, megcsapott minden ilyen ház tipikus szaga, a fonnyasztott hagyma, a német brikett, s a halál illata. És Krisztináé. Akiről nem soká szó lesz. Ekkor futott át agyamon, hogy most valami pátoszt kellene éreznem, hiszen e helyen szült meg anyám, e helyen vettem először lélegzetet, e helyen éltem át az ember legnagyobb boldogságát, s e helyen alakult át életem egyetlen pillanat alatt végletesen, s végérvényesen.
1944 volt, s így túl a kilencvenen már nehéz mindenre visszaemlékezni, amit történt velem, de arra a pár napra fényesen emlékszem. A harmadikon laktunk a 7. Számú lakás volt a mienk. Mi nagy háztartást vittünk. Atyám, királyi tanácsos, a Beszkárt főosztályvezetője volt, személyesen Horthy Miklós kormányzó avatta vitézzé. Anyám grófi családból származott, felmenői még az herceg Eszterháziakkal is rokonságban voltak. Ebből következik, hogy nálunk hetente voltak nagy ebédek, miniszterek, püspökök, katonatisztek... Én ekkor a jártam, nem voltam rossz tanuló, de úgy igazából jó se. Katolikusok voltunk, mint mindenki más – gondoltam én. Csak egy dolgot nem tudtam, nem is volt róla szó igazából, hogy atyai ágon zsidók is voltak, egyik nagyszülőm áttért zsidó származású volt. S ez ekkor súlyos probléma volt. Mint említettem, atyám nagy életet élt, ezért sokáig meg tudtuk oldani a problémát, akárhányszor megkapta a behívót munkaszolgálatra elég volt egy telefon – még a telefonunkat is megtarthattuk, pedig az tilos volt – s megkapta a felmentést, mint nélkülözhetetlen.
A szomszédunkban laktak Soósék.