Péter és Krisztina 5. rész

A januári szél reszketve zörgette az ablakokat. A házban csend honolt, csak a sparhelt duruzsolása, néha egy-egy megmozduló gerenda zaja törte meg a békét. Péter a konyhaasztalnál ült, egy verssor fölé hajolva. Krisztina a tűz mellett kuporgott, egy durva gyapjútakarót gyömöszölt maga alá.

Aztán kopogtak.

Juliska lépett ki elsőként az előszobába, s a küszöbön már ott állt a postás – az ő postása – a vastag gyapjúkabát alatt is fázósan toporogva. Arcán sár, bajszán dér. De a szemében valami meleg, ismerős fény csillant fel.

– Hírt hoztam – mondta csendesen, miközben Juliska bevezette. – Otthon nehéz most. A németek mindenütt... Soósék házát is kifosztották, de a lánytestvéred megmenekült. Egy plébánián rejtegetik.

Juliska csak némán bólintott. Nem voltak kérdések, nem voltak könnyek. Csak a mozdulat, ahogy megragadta a férfi kezét.

Péter és Krisztina visszahúzódtak a szobájukba, de az ajtót résnyire nyitva hagyták. A cselédszobából tompa neszek szűrődtek ki. Juliska suttogása, egy kabát földre hullása, a faágy nyikorgása.

– Ez... – kezdte Krisztina, de Péter a szájára tette az ujját. Nem kellett beszélni.

A résnyire nyílt ajtóból éppen csak látszott Juliska meztelen háta, ahogy a postás fölé hajolt, kezeivel kapaszkodva a férfi vállába. Mozdulataik gyorsultak, ahogy újra és újra egymásba olvadtak. A nő nyakából halk, mély hang tört elő – nem fájdalom, nem is öröm: valami ösztönös, ősi zene.

Péter és Krisztina a sötétben egymásra néztek. Krisztina közelebb húzódott, a fiú combjára fektette a kezét. Péter átkulcsolta a derekát. Ruhán keresztül érintették egymást, óvatosan, szinte remegve. Nem volt szó. Csak a másik lélegzete.

Krisztina keze lejjebb csúszott, s Péter ujjai is megérintették a lány combját. Egyetlen pillanat alatt a testük minden pontja felébredt.

Amikor Krisztina ráült a fiú ölére, még mindig ruhában voltak, de két testük már eggyé vált. Érezték egymás forróságát, a duzzadó kíváncsiságot, és a lassú, nedves súrlódást. Nem történt behatolás – de minden porcikájuk e felé a közelség felé húzta őket.

A túloldalról Juliska egyetlen elnyújtott kiáltása hasította át a csendet, majd nehéz, kielégült sóhaj. A fiú és a lány mozdulatai egyszerre torpantak meg.

– Most... most még ne – suttogta Krisztina. – De már nem vagyok messze.