Eltartás 2. rész

Arcunk szinte összeér,   de nem és nem is mozdulunk. Mennyi idő telt el? Fél perc? Egy perc? Több perc? A monitoron János bácsi egyenletes szuszogása, néha egy horkantás egy álom végeztével. Csak Katalin leheletét éreztem az arcomban. Halvány acetilén. Cukor.

Meg kell nézni – ez volt az első gondolatom. Az ápolói agyam automatikusan elindult. A cukorbetegség jele. Az acetilénszag. De aztán a második gondolatom már nem az ápolói agyamé volt.

Mit veszítek?

Azt, ami eddig volt. A lakást. A pénzt. A Mazdát. A biztonságot. Katalin jóindulatát. Ha ezt elcseszem, lehet, hogy holnap már pakolhatok. Pali úgysem jön haza – ha hazajön is, ki tudja, meddig marad. Az albérletet feladtam. A kórházba nem szívesen mennék vissza, hogy a szaftos munkám elbasztam, vagy nem,   de ha kell, visszamegyek. A főnővér helyettesítését eddig is utáltam, de kibírtam. Kibírok mindent.

Mit nyerek?

Katalint. Azt a testet, amit két hete láttam. Azt a nőt, aki harminc éven át kurvákat hallgatott ki, és most itt ül előttem meztelenül. Azt a nőt, akinek a férje fent alszik a kórterem szerű szobában, a monitoron szuszog, és a kórházba a csókja a homlokán – az az övé volt, nem a lánya. Most már tudom. A csókos megjegyzés a kórlapon – az is az övé és a lányáé. A fokozott gondosság – az is az övé.

Mit nyerek? Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy mindent.

Katalin betartotta... a döntést... a döntés az enyém. Most én közelítettem.

Húúú. Pali utált csókolózni. Csak ha én erőltettem. Durván, harapósan, fájdalmasan. Az ő csókjai mindig a következő lépés voltak. Soha nem állt meg egy csóknál,   azonnal dugta belém még ha nekem kellett volna még az a csókolózás. Soha nem élvezte a csókot magában...,   utána meg minek,   más fontosabb volt   neki.

Vajon egy nő – így, lassan hatvanéves nő – hogy csókol? Úristen, simán anyám lehetne. Katalin ötvenkilenc,   lassan hatvan.

A gondolat ott vibrált a fejemben, de a testem már nem hallgatott rá. A testem előrehajolt. Az ajkam keresett valamit – nem a száját, nem a bőrét, hanem azt a bizonyosságot, hogy ez nem lesz fájdalmas.

Összeért az ajkunk.

Gyengéd volt. Ismerkedős. Tapogatózó. Az ő ajka puha, szárazabb, mint a fiataloké, de nem kellemetlenül. Az én ajkam remegett – ő érezte. Katalin irányított. A keze a tarkómon, az ujjai a hajamba temetkeztek. Nem erőszakkal – vezetett. Mint aki táncolni tanít. Lassan, türelmesen.

Félt.

Féltem.