Unokatesóm 8. rész

... Nagy nehézségek, óriási erőfeszítések árán a lábait is kiszabadítottam. A műlábát már nem volt erőnk levenni. A vállamon feküdt, pihentünk. Hirtelen felemelte a kezét és az órájára nézett.
– A kurva életbe – szaladt ki a szájan. Felült, és felvette a telefonját.
– Csókolom.
– ...
– Dehogy, soha nem zavar.
– ...
– Igen, még itt.
– ...
– Rendben. Csókolom – letette a telefont, majd vörös fejjel, kapkodva szétnézett. Óvatosan kérdeztem:
– Baj van?
– Baszd meg! Tíz perc múlva itt van Irénke néni! – Egyszerre ugrottunk ki az ágyból.
Éva kirántott a szekrényből egy vajszínű szabadidő alsót, fekete pólót. Én addig a kötőkéket dugtam a párna alá.
Éva kiviharzott kopogva. Utána kiáltottam:
– Héé Éva, Éva! Nincs ruhám!
– Ne idegelj! Kapjál ki valamit az alsó polcról – és már szaladt is tovább.
Egy fehér mackóalsó, ami alig ért a lábszáram közepéig, és egy fehér póló, amiből meg ki volt a hasam. Se bugyi, se melltartó, zoknit meg még szép, hogy nem találtam, ahogy papucsot sem. Éva közben tv-t kapcsolt, kikapcsolta az ajtóriasztót, de már szólt is a csengő, nyílt az ajtó – ebből rájöttem, hogy van kulcsa a vendégnek. Gyorsan ledobtam magam a tv elé és beletúrtam a hajamba, de éreztem, hogy nem lett sokkal jobb.
– Csókolom! – köszönt Éva, majd hallottam a kopogásból, hogy jönnek be. Szívem a torkomban dobogott, vagyis inkább ki akart ugrani a kapkodástól meg az ijedtségtől.
– Csókolom! – álltam, vagy inkább ugrottam fel.
– Jaj lányok, eléggé csapzottak vagytok – Irénke néni alig bírta a röhögését visszatartani. Éva bőr irodaszékét az ülőgarnitúra és az asztalka közé tolva belehuppant, hátra dőlt, és fejével maga elé a kanapéra bökött. – Üljetek le, beszédem van veletek. – Láttam Éván, aki jól ismerhette, hogy ebből nem egy kötetlen csevely lesz.
– Az Álmoskát nyugtató Éva szavaival kezdem: „Ami a négy fal között történik, az ott is marad ha mindenki úgy akarja". Nos kislányok, ezt TI felrúgtátok. Senkinek semmi köze beleszólni dolgotokba, de van, aminek valóban a négy fal között kell maradni. – Miközben beszélt, szúrós szemekkel nézett minket. A hatásszünetet kihasználva megszólaltam, bár ne tettem volna.
– Mire tetszik gondolni? Miről beszé... – idáig jutottam, amikor Éva könyökkel oldalba bökött, Irénke néni meg felemelte a mutató ujját, csendre intve engem.
– Csitttttt mondta, majd komótosan felállt és kiballagott. Éva azonnal a fülembe súgta: