Bűnbe esve 5. rész

Hetek teltek el azóta az este és a másnap reggel óta. Én és Zsolti visszamentünk az egyetemre, és az események egyre valószerűtlenebbül éltek emlékeim között, de túl élénken ahhoz, hogy átverhessem magam. Sokszor álmodtam a történtekről, és valami kínzó szomjúság mardosott, amelyet nem csillapított semmilyen folyadék. Egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy ezt a fajta szomjúságot csak mostohanővérem testének íze tudja feledtetni.

Éppen ezért titkos reményeket fűztem a közeledő családi hétvégéhez. Kati apjának volt születésnapja, amelyet otthon, a családi házban tartottunk. Én és Zsolti már az előző nap délutánján megérkeztünk, de míg én hozzám szokatlan módon ideges voltam és nem találtam a helyemet, Zsolti a thai harcosok nyugalmával heverészett a kanapén és nézte a tévét. Akkor csaptam el az agyam, amikor nekiült sakkozni Kati apjával. Azzal a férfival, akinek megdugta a lányát, akit évek óta az apjának tekintett, és akinek én a szemébe se tudtam nézni. Reszketve vártam a pillanatot, amikor majd belép az ajtón Kati.
Hamarosan rájöttem, hogy nem emiatt félek. Attól féltem, hogy a férje is jön.
Azonban amikor ez megtörtént, és Kati és Feri megérkeztek másnap délelőtt, semmi különös nem történt. Zsolti átölelte a nővérünket, puszi-puszi, Ferivel leparolázott, megölelte... engem szinte a hideg rázott, amikor rám került a sor. Feri összevont szemöldökkel méregetett.
– Jól vagy, kölyök?
– Persze – motyogtam.
– Nagyon sápadt vagy, Ákoskám. Gyere, egyél egy kis aludtejet. Biztos elcsaptad a gyomrod tegnap – lépett mellém anyám, hűvös tenyerét a homlokomra fektetve. – Nincs lázad – állapította meg.
Zsolti egy órával később elkapott a teraszon, amikor kimentem rágyújtani.
– Mi bajod? – förmedt rám ingerülten, sebhelyes arcán fojtott harag vibrált.
– Feri – nyögtem.
– Jézusom – forgatta meg a szemeit.
– Ez nem helyes, Zsolti. Amit tettünk...
– Amit tettünk, megtörtént! Te sem ellenkeztél!
– Jó, de...
– Nincs de. Felejtsd el! Figyelj – hajolt közelebb. Eddig is halkan beszélgettünk, de most még jobban lehalkította a hangját. – Beszéltem Katival.
– Miről?
Úgy éreztem a saját hangomat, mintha elvékonyították volna a hangszálaimat. Féltem a választól, és a félelmem beigazolódni látszott.
– Este találkozunk vele a fészerben.
– Mi!? Tisztára hülyék vagytok, hát...
– Halkabban!
– Tisztára hülyék vagytok – ismételtem meg lehalkított hangon. – Itt a férje! – sziszegtem.