A+ A-

Bűnbe esve 6-7. rész

6. rész
Kívül rekedt a világ.
„Utolsó kör!” – ez lüktetett bennem, ahogy elhagytam a háromezer-hatszázas célvonalat. – „Most robbants! Gyerünk!”
Monoton ritmusomat nagyobb fokozatra kapcsoltam, tekintetem mereven előre szegeztem. Alig hallottam a tömeg üvöltését, ahogy elhagytam a ziháló miskolci versenyzőt, majd a csapattársamat. Csak éreztem, ahogy Levi a hátamat bámulja, és szinte kisulykolja remegő tüdejéből a gondolatot, belepasszírozva a kánikulától kocsonyássá lett agyamba: „Menj! Nyerd meg!”
Futottam. Háromszáznál még négyen, kétszáznál már csak egy ember volt előttem. A kanyarban nem is próbáltam előzni, csak amikor befordultunk a célegyenesbe. Újabb fokozat, combizmaim akár az izzó fémszálak, lüktető fájdalmat pumpálnak az agyamba. Nincs megállás.
A vérvörös ködön keresztül látom a stadion körül kialakított lelátót. Kati egy helyben ugrál, Zsolti a rácson lóg, akár egy hatalmasra nőtt majom. Teli szájjal ordít, de nem hallom, hogy mit: fülemben lüktetve dobol felpörgött szívem ritmusára a vérem, kizár minden más hangot. Csak egy villanás, ahogy látom, hogy a rácsot rázza, akár egy szédült orángután.
Anyám is talpon. Zsolti mellett áll, bal keze bátyám vádliján, jobbja a szája előtt, elkerekedett szemekkel figyel.
Ekkor villan át rajtam a felismerés: megnyerhetem a négyezer métert! A célszalag előttem, a családom elmarad mögöttem, és ekkor váratlanul berobban agyamba a környezet szülte őrjöngés. Nem is értheti ezt más, csak a görög olimpikonok vagy aki vett már részt versenyen. A leszűkült világ kitágul, az utolsó másodpercekben atombombaszerű robbanásként tér vissza minden érzékünk, látásunk, szaglásunk, hallásunk kiélesedik. Elégedettséggel töltött el, hogy amikor a végig a versenyt vezető debreceni távfutó mellé értem, fintorgásra késztetett izzadó pólusainak bűze és kacaj burjánzott a torkomban ritmustalan zihálását hallva.
Ötven méter és magam mögé utasítottam a kettesben, majd behúzódtam az egyesbe, hogy ha van még tartaléka, meg kelljen kerülnie. De nem volt... elsőként szakítottam át a célszalagot, égnek dobott karral, arccal, artikulálatlan üvöltéssel, a diadal mámorában!
„Lassíts! Győztél! Állj már meg! Győztes vagy!”
Gyuri bácsi rohan felém, kezében a szegediek zászlójával. Beleüvöltök az arcába, elragadom a zászlót és újabb körre indulok. Az edzőm ott lohol mögöttem, hallom tenyereinek csattogását, érzem az arcomon fénylő diadalizzadságot; a tömeg őrjöng, egyre újabb és újabb társak csatlakoznak, velem tartanak e mámorban. Az utolsó kanyar után látom újra a családomat: Zsolti kezét az ég felé rázza, anyám zokog, Kati pedig...
Fehér, könnyű nyári ruhában. Kirajzolja alakját. Sokat sejtet, mégsem ígér semmit, de nekem beugrik a fészerben tett ígéret. A kék szempárban pedig újra lobban az az esküszerű mondat: „szeretném magamban érezni mindkét öcsémet”.
Ma este bűnbe esünk. Újra.
Csoda, hogy a gondolatra nem akad össze a lábam és nem csak bezuhanok, hanem átfutok a diadalkör után a célvonalon. Lassuló léptekkel emelem égnek a zászlót, aztán majdnem térdre rogyok, amikor diadalüvöltésem közben Gyuri bácsi hátulról nekem rohan. Kezek ragadják meg a lábam és a magasba emelnek.
- Megcsináltad! – üvölti szinte habzó szájjal Levi, miközben jobb lábamat fogva a vállára emel. Másik oldalon Gyuri bácsi őrjöng a gyönyörtől:
- Sze-ged! Sze-ged! Ákos! Ákos! Ááááhúúúúú!
Akár egy szédült farkas, úgy vonyít. De a tömeg átveszi a skandálást, állva tapsol: e pillanatban úgy tűnik, az egész stadion nekem szurkolt. Csak ezt a dicső nevet hallani szerte:
- Mé-szá-ros! Á-kos! Mé-szá-ros! Á-kos!
Az edzőm és a csapattársam körbeforog velem. Korábbi versenytársaim állva tapsolnak, szemükben keserű fények, mégis úgy érzem, szurkolnak nekem: ha már ők nem, legalább én hozzak dicsőséget a hazánknak. Egy pillanatra a szemem elé kerül a Bizottság is; öltönyben, kosztümben izzadnak az asztalnál, vitatkoznak, mosolyognak, integetnek.
E pillanatban belém robban: én képviselhetem a 2012-es londoni olimpián Magyarországot hosszútávfutásban!
A magasba emelem a világoskék, címeres zászlót, és miközben a lelkemben a diadal üvölt hangversenyt a büszkeséggel, oroszlánként magam is nyálat fröcsögve ünneplem saját győzelmemet.
Azt nem is hallom, ahogy percekkel később a hangosbemondó kihirdeti, hogy kvalifikáltam magam a Játékokra. Zsong a fejem, levegő után kapkodok, rám tör a jól ismert elgyengülés. Le akarok ülni, vizet inni, pedig tudom, hogy nem szabad. Lassan a földre kerülök, sajgó oldalamat szorongatva fogadom a gratulációkat.
Zsolti robban a képbe, valamit kiabál, de zúg a fülem, nem értem. Megszorongat, aztán átad anyámnak; ő arcon csókol, és érdekes módon hallom meghatott, könnyektől csúfolt suttogását:
- Az én kisfiam a londoni Olimpián!
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.66 pont (38 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#8 dati 2018. 09. 15. szombat 18:47
Folytasd, nagyon jó.
#7 deajk2008 2018. 02. 1. csütörtök 09:00
A vibris játékok izgalmasak... 8p
#6 A57L 2018. 01. 11. csütörtök 04:28
Remélem lesz még folytatás.
#5 sunyilo 2017. 12. 2. szombat 10:48
Jóóóó...
#4 cscsu50 2017. 12. 1. péntek 06:36
jöhet a folytatás
#3 veteran 2017. 11. 30. csütörtök 10:38
MÉG!!!
#2 Andreas6 2017. 11. 30. csütörtök 05:59
Nem kellett volna itt abbahagynod az írást!
#1 Törté-Net 2017. 11. 30. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?