Bűnbe esve 6-7. rész

6. rész
Kívül rekedt a világ.

„Utolsó kör! ” – ez lüktetett bennem, ahogy elhagytam a háromezer-hatszázas célvonalat. – „Most robbants! Gyerünk! ”
Monoton ritmusomat nagyobb fokozatra kapcsoltam, tekintetem mereven előre szegeztem. Alig hallottam a tömeg üvöltését, ahogy elhagytam a ziháló miskolci versenyzőt, majd a csapattársamat. Csak éreztem, ahogy Levi a hátamat bámulja, és szinte kisulykolja remegő tüdejéből a gondolatot, belepasszírozva a kánikulától kocsonyássá lett agyamba: „Menj! Nyerd meg! ”
Futottam. Háromszáznál még négyen, kétszáznál már csak egy ember volt előttem. A kanyarban nem is próbáltam előzni, csak amikor befordultunk a célegyenesbe. Újabb fokozat, combizmaim akár az izzó fémszálak, lüktető fájdalmat pumpálnak az agyamba. Nincs megállás.
A vérvörös ködön keresztül látom a stadion körül kialakított lelátót. Kati egy helyben ugrál, Zsolti a rácson lóg, akár egy hatalmasra nőtt majom. Teli szájjal ordít, de nem hallom, hogy mit: fülemben lüktetve dobol felpörgött szívem ritmusára a vérem, kizár minden más hangot. Csak egy villanás, ahogy látom, hogy a rácsot rázza, akár egy szédült orángután.
Anyám is talpon. Zsolti mellett áll, bal keze bátyám vádliján, jobbja a szája előtt, elkerekedett szemekkel figyel.
Ekkor villan át rajtam a felismerés: megnyerhetem a négyezer métert! A célszalag előttem, a családom elmarad mögöttem, és ekkor váratlanul berobban agyamba a környezet szülte őrjöngés. Nem is értheti ezt más, csak a görög olimpikonok vagy aki vett már részt versenyen. A leszűkült világ kitágul, az utolsó másodpercekben atombombaszerű robbanásként tér vissza minden érzékünk, látásunk, szaglásunk, hallásunk kiélesedik. Elégedettséggel töltött el, hogy amikor a végig a versenyt vezető debreceni távfutó mellé értem, fintorgásra késztetett izzadó pólusainak bűze és kacaj burjánzott a torkomban ritmustalan zihálását hallva.
Ötven méter és magam mögé utasítottam a kettesben, majd behúzódtam az egyesbe, hogy ha van még tartaléka, meg kelljen kerülnie. De nem volt... elsőként szakítottam át a célszalagot, égnek dobott karral, arccal, artikulálatlan üvöltéssel, a diadal mámorában!
„Lassíts! Győztél! Állj már meg! Győztes vagy! ”