Gáborék története 3. rész

A következő napokban különös, fura légkör vett körül minket Erzsikével. Már nem voltak tabuk, az biztos. Hiszen láttam a férjemet a szájába élvezni, ő látta, ahogy a férjem bennem élvez, és együtt aludtunk el egymás kezét szorítva. Mégis, valahogy beszélni nehéz volt. Vagyis egyáltalán nem tudtunk róla beszélni.

Reggelente a konyhában találkoztunk, mint mindig. Erzsike a kávéját szürcsölte, én a teámat, és próbáltunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De a csend, ami közöttünk volt, teljesen más volt, mint azelőtt. Azelőtt kényelmes csend volt, az a fajta, amikor ketten ültök, és mindketten tudjátok, hogy nincs szükség szavakra. Most a csend nehéz volt, terhes, mintha minden szó, ami elhagyhatná a szánkat, valami kimondhatatlant érintene.

– Kérsz még kávét? – kérdeztem, és a csészéjére néztem.
– Nem, köszönöm – felelte, és a szemét az ablakra szegezte.

És ennyi. Aztán megint csend. Órákig tudtunk egymás mellett ellenni, nézni a kertet, hallgatni a madarakat, és közben mindketten tudtuk, hogy a másik ugyanarra gondol. Arra az éjszakára. Arra, ahogy Gábor hátulról dugott, ahogy Erzsike a sarokban maszturbált, ahogy Gábor a szájába élvezett. De egyikünk sem merte kimondani.

Az ebédlőben, amikor Gábor éppen nem volt otthon, Erzsike és én egymással szemben ültünk. Próbáltam a tányéromat nézni, de éreztem a tekintetét a bőrömön. Felnéztem, és a szemünk találkozott. Ott volt minden: a szégyen, a vágy, az összetartozás, a zavar. És mégis, egyikünk sem szólt semmit.

– Jó az étel? – kérdeztem végül, és a hangom olyan volt, mintha egy idegen beszélne.
– Finom – felelte, és a villáját a tányérjában turkálta. – Te is... jó. – És elhallgatott.

Mintha minden mondat, ami elhagyta a szánkat, egy óvatos lépés lett volna egy aknamezőn. Nem tudtuk, merre lehet biztonságosan haladni, és mindketten féltünk, hogy ha rossz szót szólunk, az egész, ami közöttünk volt, összeomlik.

Délutánonként, amikor Gábor a munkájában volt, Erzsike és én a nappaliban ültünk. Ő a kanapén, én a fotelban. Mindketten olvastunk, vagy próbáltunk olvasni. De a könyv lapjai, a tablet előtt a tekintetünk elkalandozott, és a szavak összemosódtak. Hallottam, ahogy a könyv lapját forgatja, simogatja a képernyőt és tudtam, hogy ő is csak a szemét járatja a sorokon, de egy szót sem fog fel belőle.

– Virág – szólalt meg egyszer, és a hangja olyan volt, mintha erőltetné magát.