Gáborék története 1. rész

Ha férfi lennék mondhatnám hogy Krisztusi koromig az élet nem pátyolgatott. De nem vagyok férfi, így csak annyit mondok: 33 éves koromig nem volt könnyű. Hogy lehet egy nőnek Virág nevet adni? Egy kibaszás. Szüleim is kibaszott életet éltek. Mindig mindenki azt mondja: "Vegyél fel hitelt, vegyél egy házat, és életed végéig fizetsz, de a sajátodat. " Ők nem. Ők havonta dobálták ki az ablakon az albérletre a pénzt. Nem éheztünk, nem voltam szakadt ruhás csöves lány, de nem is tűntem ki a tömegből. Egészségügyi szakközépbe jártam. Szerettem. Hát nem, csak oda vettek fel kollégistaként. Bel 2-n voltam, negyedikben gyakorlaton maradtam ott. Na ott minden volt, főleg szar. Igen, szar a pelenkákban. Meg millió beteg két-három nővérre. A dokiknak senkik voltunk, pedig nélkülünk az osztály nincs. Na mindegy.

A férjem mentőápoló. Az osztályról vittek át egy beteget az elfekvőbe, és a kocsit a lábamon keresztül tolta. Nem zavarta, hogy akadály, a másik kereket is keresztül tolta. Na a nagy pofámból jött az átkozódás.

– Te meg mit meg mit képzelsz te faszfej, hol van a szemed?! – ordítottam rá.

Ja, és még neki állt feljebb:

– Miért nem álltál félre, láthattad, de hallhattad is, hogy jövök! – vágott vissza.

A szeme közé néztem, de valami megvillant abban a barna tekintetben, valami, amit akkor még nem tudtam hova tenni.

Egy héttel később, ebédszünetben a felforrósodott mentőben dugott meg először. Az ebédlőből kilépve a kellemes őszi napon a mentőautó már ott állt a kórház hátsó bejáratánál. Az ablakon át láttam, ahogy Gábor – akkor már tudtam a nevét – a műszerfalat törölgeti.

– Gyere csak ide, Virág! – szólt ki az ablakon, a hangja mély, határozott volt.

Bementem a mentő hátsó részébe, ahol a hordágy és a felszerelés volt.

– Miért hívtál? – kérdeztem, de mire befejeztem, Gábor már becsukta az ajtót magunk mögött.
– Emlékszel a múlt heti kis jelenetre? – kérdezte, és a keze máris a combomon pihent, lassan felfelé csúszott a köpenyem alatt.
– Arra, hogy majdnem eltörted a lábam? – vágtam vissza, de a hangom remegett.
– Arra, hogy mekkora pofád van – felelte, és az ujjai elérték a bugyim szélét. – Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy rendbe hozzuk a dolgot – suttogta. – Nyisd szét a lábad.