Az új élet 1. rész

Nem vagyok beszédes ember. Soha nem is voltam az. De ma este, ebben a sarki kocsmában, valami megrogyott bennem. Ott ültem a habos söröm fölött, már a második korsónál jártam és csak néztem bele, mint valami lyukba, ami beszippantja az ember lelkét. Az öcsém velem szemben ült, figyelt. Ő mindig tudta, mikor nem kell beszélni. Ma este viszont kellett.
– Elment – mondtam végül, halkan, mintha még mindig nem hinném el. – Az öcsém nem szólt. Csak egy kicsit bólintott, aztán kortyolt a saját söréből. Éreztem, hogy várja, mondjam tovább. Hát kimondtam, amit egész nap forgattam a fejemben, mint valami rozsdás vascsövet, amit nem merek eldobni.
– Levelet hagyott. Azt írja, hogy nem tud így élni. Hogy elfáradt. Hogy ő többre vágyik. És hogy talált valakit. Egy fiatal diplomás pasast. Budapestről. – Kipukkant belőlem egy rövid nevetés, de nem a jó fajtából. A sör keserű volt, vagy én voltam az. – Hát mit hitt? – folytattam. – Én csak a gépekhez értek. A földhöz. A növényekhez. Nyolc általános után mentem dolgozni, mert akkor az kellett. Nem papír. Kétkezi munka. Húzni az igát. Éjt nappallá téve. A jövőért. Értük. – Megcsóváltam a fejem, de a kezem ökölbe szorult a korsó mellett. – És most itt vagyok. Negyvennyolc évesen. Egyedül. Az a ribanc, most nem találok rá jobb szót, elhúzott, mint aki sose tartozott ide. A lányom meg külföldön él, valami feketegyerekkel. Már alig ismerem. A nyelvet is töri, a saját anyanyelvét, csak az az angolos mekegése. Nekem meg maradt ez. A föld. A traktor. A számlák. Meg te. – Felnéztem az öcsémre. Tíz év van köztünk, de most olyan volt, mintha ő lenne az idősebb. A felelősebb. Mert ő viszi a papírmunkát, az agymelót. Én meg csak tolom a fizikai részét, mint egy igás ló. Már évek óta így csináljuk. Ketten.
– Tudod mi a legrosszabb? – kérdeztem halkan. – Hogy azt hittem, ez elég lesz. Hogy ha dolgozom, ha eltartom őket, ha nem panaszkodom, akkor minden rendben lesz, tömöm őket pénzzel. De nem... Mert ezeknek már nem elég az, ha egy férfi férfiként viselkedik. Nekik karrier kell meg konferenciaterem, meg LinkedIn. Nekem meg csak az ekevas, meg a magtár. – Az öcsém nem szólt, de tudtam, érti. Ő még itt van. Még számítok valakinek.
– Holnap hajnalban ugyanúgy felkelek – mondtam aztán. – Mert a vetést nem érdekli, hogy összetört a szívem. – Koccintottunk. Nem hangosan. Mint két paraszt, akik csak röviden bólintanak a másiknak, aztán mennek tovább, amerre a soruk viszi őket.