Barinők 2. rész

A tábor nagyon lassan telt el. Rengeteget beszélgettünk éjjelente képekkel bombáztuk a másikat, igaz kevés intimmel, u mert többen alzdtunk egy szobábán. Alig vártam, hogy haza érjen. Az élet is úgy akarta, hogy ketten mardhassunk éjjelre is.
Anya éjszakás volt, a lakás üres, Noé apja balhézott, anyukája nem. Bánta, ha nincs otthon nyugodt volt, hogy nálam. Alszik, bár azt nem. Tudta, hohy anyu nincs otthon. Az ablakokon beszűrődött a szomszédházak fénye, de a szobában nem gyújtottunk lámpát. Csak a telefonunk képernyője világított, ahol előtte a fotókat nézegettük – azokat, amiket küldtünk egymásnak.
Aztán letettük. A sötétben nem láttuk egymást rendesen, csak éreztük.
Noé a szőnyegen ült, én előtte, a lábam közrefogta a csípőjét. Nem beszéltünk. Valahogy nem illettek ide a szavak. Napközben már rengeteget csókolóztunk, simogattuk egymást.
Az első érintés bizonytalan volt. Az ujjaim a karjához értek, a könyöke fölött, és ott maradtam. A bőre meleg volt, sima, és ahogy végigsimítottam az alkarján, libabőrös lett. Ő is hozzám nyúlt, a keze a combomra tévedt, és ott pihent, mozdulatlanul, mintha attól félt volna, hogyha továbblép, valami eltörik.
Aztán mégis.
Az ajkunk összeért, először óvatosan, majdnem tapogatózva. Egy csók, aztán még egy, aztán egy harmadik. Minden csók egy kicsit tovább tartott, egy kicsit mélyebb lett. Az első millió csók egyike volt ez, amit aznap este elhasználtunk. Nem számoltuk. Csak adtuk őket egymásnak, mintha időnk végtelen lenne.
Noé a nyakamhoz ért az ajkával, a fülem mögé csókolt, aztán lejjebb, a vállamig. Közben a keze a combomon pihent, és az ujjai lassan, nagyon lassan felfelé mozdultak. Nem a testem közepé felé, csak a csípőm ívét követték, a nadrágom szélét. Én a hajába temettem az arcom, és beleszagoltam. Illata volt, valami egyszerű tusfürdő, és még valami, ami csak ő.
Aztán egyszer csak megállt.
— Nyugodtan — suttogtam. — Nem sietünk sehova.
Felsóhajtott, és az arcomhoz ért a szájával. Nem csók volt, inkább...
nyalás. A nyelvével végigsimított az arccsontomtól az államig, lassan, majdnem lustán. A bőröm bizsergett utána. Aztán a másik oldalamat is.
Aztán a homlokom, a szemhéjam, az orrom hegye. Mindenhová ért, ahol a szája elért, és minden érintés olyan volt, mintha a testem minden négyzetcentiméterét újra felfedezte volna.