Barinők 4. rész

A nyár végére, a sok jó élmény mellett, valami visszavonhatatlanul megváltozott bennünk.
A két, lassan tizenhét éves lányból – akik korábban bő vitorlás nadrágokban, több számmal nagyobb pólókban jártak, kócos hajjal, smink nélkül, természetesen – hirtelen olyanok lettünk, akiket már inkább érett nőnek néztek, mint gyereknek. A boltban néha magázódtak. Az utcán a fiúk megbámultak, füttyögtek utánunk.
Nem kértük ezt. Mégis így történt.
Apai nagymamám már egy éve meghalt. Apámat, a közjegyző még a rendőrség segítségével sem tudta felderíteni a körülményeket – egyszerűen eltűnt, nem került elő sem élve, sem holtan. Így végül az öröksége rám szállt.
Nem volt sok. Egy kis garzonlakás a város szélén, néhány bútordarab, egy csomag régi irat, két számunkra jelentős összegű bankszámla. A lakást kifestettük, rendbe tettük, majd kiadtuk albérletbe.
Anya, mint a gyámom, elfogadta a döntésemet. Azt gondoltam, ezzel könnyebb lesz az életünk. Valahol az is lett – bár ő továbbra is munkamániás maradt, és napi tizenkét órákat dolgozott, mintha semmi sem változott volna. A befolyó pénz és az örökölt anyagiak nem voltak sok, de pont kevés sem. Elég volt arra, hogy kicsit másképp kezdjünk élni.
Ruhákat vettünk – magunknak, Noéminek is. Csinos, már-már kihívó darabokat. Nem a régi bő pólók, nem a lompos nadrágok. Feszülős felsők, rövid szoknyák, vékony pántos ruhák. Olyan dolgok, amikben a testünk nem eltűnt, hanem megjelent. Elkezdtünk kozmetikushoz, fodrászhoz, körmöshöz járni. A hajunk nem lógott kócosan, hanem formára vágva, fényesre szárítva simult a vállunkra. A körmünk nem volt csipkés, hanem ápolt, néha lakkozott. A bőrünk krémes, az arcunk sminkelt, de csak annyira, hogy éppen látszódjon: odafigyelünk magunkra.
Olyanok lettünk, mint a korunkbeli lányok... vagy talán egy kicsit merészebbek is.
Nem azért, mert akartuk. Hanem mert egyszerűen... ilyenné váltunk. A testünk addigra már nem csak a csókok és az érintések helyszíne volt. A miénk volt. Büszkék voltunk rá. Nem rejtegettük tovább.
És nemcsak kívül változtunk meg.
Lélekben, testben, viselkedésben is nagylányokká váltunk. A mozdulataink magabiztosabbak lettek. A járásunk nem volt többé a régi, lomha zombivonaglás. Lett benne valami határozott, valami nőies. Nem erőlködtünk, nem játszottuk meg magunkat – egyszerűen kinőttük azt a bőrt, ami addig védett minket.