A mi történetünk

– Allie, hol a távirányító?
– A dohányzóasztalon – kiabált vissza a húgom a konyhából.
Hallottam, ahogy a hűtőben kotorászik, valószínűleg megint szendvicset csinál. Folyton mondogattam neki, hogy figyeljen a szénhidrátbevitelre, de ő megszállott futó volt, napi két – három mérföldet kocogott. Ennek megfelelően úgy evett, mint egy cápa, következmények nélkül.
Ránéztem a dohányzóasztalra, arra a masszív, európai stílusú fém-üveg bútordarabra, amit apa hozott az egyik üzleti útjáról, de a távirányító nem volt rajta. Gyorsan átnéztem a kanapé két oldalán lévő kis asztalokat is, de ott sem találtam semmit. Ez pedig gáz volt, mert ha nincs távirányító, nincs film sem. A hülye Blu-ray lejátszón ugyanis elöl csak egyetlen gomb volt, a főkapcsoló. Be-, vagy ki lehetett kapcsolni, és ennyi.

– Nincs itt. Gyere ide, és segíts megkeresni.
Allie besétált a konyhából, természetesen egy szendviccsel a kezében.

– Emlékeztess, hogy felírjam a majonézt a bevásárlólistára.
– Elkezded végre keresni?
– Oké, nyugi már! Nem nőtt lába, hogy elsétáljon.
Letette a félig megevett szendvicset az asztalra, és beszállt a keresésbe.
A következő tizenöt percet keresgéléssel töltöttük. Allie még a bútorok alá is lehajolt, én meg leszedtem a kanapé és a fotel párnáit. Megnéztük a konyhapultot, az étkezőasztalt, a tévé mögött, mindenhol, ami csak az eszünkbe jutott, de nem találtuk meg. Végül Allie egy nagy sóhajjal drámaian ledobta magát a fotelbe, és fellendítette a lábát a karfára.

– Hát ez szívás.
– Az biztos. Szerinted apa dugta el valamiért?
– Kara, szerinted miért tett volna ilyet?
– Mert ő ilyen. Simán kinézem belőle! Elmegy a haverjaival, tudja, hogy filmet akarunk nézni, és elrejti a távirányítót, csak hogy kiszúrjon velünk. Emlékszel, amikor eldugta a szerelésedet a verseny előtt?
– Ja – nevetett Allie. – És amikor leszedte az összes ágyneműt az ágyadról, majd próbált meggyőzni, hogy ott van, csak nem látod, mert új szemüvegre van szükséged?
Önkéntelenül feljebb toltam az orromon a szemüvegemet, és vele nevettem. Tizennyolc évesen csak egy évvel volt fiatalabb nálam, de lélekben Allie még mindig igazi gyerek volt. Valahogy a középiskola sem tudta ezt kinevelni belőle. Reméltem, a világ sem fogja tudni.

– Igazad van, apa valószínűleg csak szórakozik velünk. Fogadjunk, hogy a szobájában rejtette el. Menjünk, nézzük meg.
Habozni kezdtem.

– Nem hiszem, hogy a szobájába tette. Nem szereti, ha turkálunk a cuccai között, amikor nincs itthon.
– Ugyan már, mitől fél? Hogy felvesszük az undi, ódivatú alsógatyáit?
Ezen muszáj volt nevetnem. Apa még egész jól tartja magát a negyvenes évei elején is, de a bokszeralsói ránk biztosan nem lennének jók.

– Ez a magánélet miatt van – mondtam. – Te sem örülnél, ha ő turkálna a szobádban, nem?
– Nem, de én nem lennék akkora balek, hogy a komódomba rejtsem a távirányítót. Komolyan, csak gyorsan körülnézünk, aztán kész. Péntek van, úgyis tudod, hogy hajnali kettő előtt nem ér haza.
Felállt, nyújtózott, majd a lábujjain rugózva felkiáltott:

– Gyerünk, verseny!
Elrohant a folyosón, én meg utána – teljesen feleslegesen, mert Allie örökölte a család összes sporttehetségét, még ha néha a józan ész nem is volt az erőssége.
Természetesen ő ért oda előbb apa szobájához, és már lenyomta a kilincset, mire én odaértem.

– Szezám, tárulj!
Apa szobája teljesen más volt, mint a miénk.  Egyrészt nagyobb volt, egy óriási franciaággyal a közepén és közvetlenül vele szemben a falon egy nagyméretű tévével. Volt egy íróasztala, ahol a laptopján dolgozott, amikor homeoffice-ban volt, egy hatalmas, négyoszlopos irattartó szekrénye, és egy gardróbszobája. És – amit a legjobban irigyeltem – egy privát fürdőszoba, saját, üveg zuhanykabinnal és egy külön káddal, masszírozó fúvókákkal. Mi ketten egy sokkal hétköznapibb fürdőn osztoztunk meg, amiben mosdókagyló, WC, kád, zuhanyfüggöny, és egy matt üvegű ablak volt, ami a fényt beengedte, de a perverz tekinteteket nem.
Allie már a szekrénynél matatott, amikor a tévére néztem.

– Miért nem itt nézzük meg a filmet? Van benne beépített DVD-lejátszó, és a távirányító ott van az éjjeliszekrényen.
– Nem akarsz egy kicsit kutakodni? – Nyafogta.
– Te kutakodj. Én elindítom a filmet.
Odamentem az ágyhoz és felmásztam rá. A matrac és az ágytakaró hűvös és puha volt a térdem alatt. Felvettem a távirányítót, bekapcsoltam a tévét, megjelent a kék képernyő. Megnyomtam a „DVD” gombot, aztán rájöttem, hogy a DVD-t kint felejtettük.

– Várj, a film a nappaliban maradt. – Szóltam neki.
Lemásztam az ágyról, és hallottam a fogasok fémes csörömpölését, miközben Allie átkutatta apa szekrényét, ki tudja mit keresve. Már félúton jártam a folyosón, amikor meghallottam a zenét. Vidám volt, de gagyi. Az a fajta, amiről nehéz elhinni, hogy bárki szívesen hallgatná. Különösen apa nem, aki a Led Zeppelin, a Rolling Stones és a Pink Floyd megszállottja volt. Persze amit mi hallgattunk a rádióban, az „szemét”, az övé meg „klasszikus”. Félreértés ne essék, szeretem a komolyzenét, és nem bánom azt a két év zongoraleckét sem, amit tíz-tizenegy évesen kaptam, de apa „klasszikusa” és az enyém ég és föld. Arra gondoltam, talán Allie bekapcsolta apa iPodját az éjjeliszekrényen, de rájöttem, kizárt, hogy ilyen idióta szám legyen rajta.
Kíváncsian visszamentem a szobába.  Nyilvánvalóan volt egy lemez a DVD-lejátszóban, ami bekapcsoláskor automatikusan elindult. Már épp ki akartam venni, amikor megláttam a címet:
„A nővér meglepetése”

– Allie, gyere ide. Azt hiszem, apa mégis megtréfált minket.
Megtaláltam a távirányítót, és megállítottam a lejátszást. Allie kijött a szekrényből.

– Miért?
– Szerintem direkt eldugta a távirányítót, hogy bejöjjünk ide, használjuk a DVD-t, és megtaláljuk ezt. – Mutattam a képernyőre.
– A nővér meglepetése? – Fintorgott Allie – Ez tuti valami vicc. Hát ne okozzunk neki csalódást.
Felugrott az ágyra, elfoglalta a párnák nagy részét, és kinyújtotta a karjait és a lábait. Én is felmásztam utána. A szétterpeszkedése ellenére is bőven maradt helyem. Mint mondtam, apa ágya hatalmas az én normál méretű ágyamhoz képest. Átnyúltam, megnyomtam a „Play” gombot a távirányítón, aztán hátra dőltem, hogy nézzem TV-t.
Két lány lépett a képbe, akik talán testvéreknek tűntek volna, ha leveszem a szemüvegemet, és nem sokat gondolkodom rajta. Egyforma kosárlabda-mezt viseltek, de a nadrágjuk jóval rövidebb volt a szabályosnál, és olyan mélyen dekoltált felső volt rajtuk, hogy garantáltan felfüggesztették volna őket, ha bármelyik iskola tornateremében próbáltak volna játszani benne. Kint voltak, fényes napsütésben, szemben a nálunk odakint lévő hűvös őszi éjszakával, és odasétáltak egy ház bejárati ajtajához, ahol feltehetően laktak. A főcím és nevek villantak fel a képernyőn, de biztosan kitaláltak voltak. Soha nem hallottam még olyat, hogy valakit úgy hívjanak, hogy „Candy Kane” vagy „Priscilla Pounder”. És az a hülye, művidám zene tovább szólt.

– Ki nevezi el a gyerekét „Candy”-nek egyáltalán? – kérdezte Allie kuncogva. – Ez konkrétan bajkeverés, magának. A „Candy” olyan, mint egy sztriptíztáncosnő neve.
A kameramunka vacak és reszketeg volt, valaki nyilván kézben tartotta, és küzdött, hogy a lányokat a képben tartsa, miközben mögöttük sétált, és próbált nem megbotlani a járdán. A hang is pocsék volt, pedig láttam az ajtó melletti falra vetülő rúdmikrofon árnyékát. Csak egy fokkal tűnt tisztábbnak, mint egy átlagos, alacsony költségvetésű film, de láttam már rengeteg független rövidfilmet Vimeo-n vagy YouTube-on, amik ezt simán lekörözték.
Az egyik lány előhúzott egy kulcsot a mély dekoltázsából – amit a testméretéhez képest túl nagy mellek okoztak,   – és betette a zárba.

– Na persze – mondta Allie. – Hogy tudta ott tartani? Varázslattal? A gravitáció működik!
Említettem már, hogy Allie azok közé tartozik, akik szeretnek a képernyőhöz beszélni? Nem foglalkoztam vele, csak néztem, ahogy a lányok bemennek a házba, ami úgy nézett ki, mint egy díszlet, mielőtt a kellékes megérkezett volna. A falak üresek voltak, a bútorok (ami kevés volt) nem illettek egymáshoz, a szőnyeg pedig túl tisztának tűnt egy ilyen helyhez. A függönyök teljesen jellegtelenek voltak, egyszerű elefántcsontszínűek, el lehetett húzni őket, hogy ne lehessen belátni, de a délutáni fényt sem engedték be.

– Ez jó edzés volt – mondta az egyik lány, túl mereven, mintha helyben találná ki a szöveget.
– Az bizony – válaszolta a másik, enyhe bizonytalansággal, miközben ő is belépett a házba.
– Baromság – horkant fel Allie. – Az egyetlen dolog, amit gyakoroltak, az az, hogy kulcsokat ragasztanak a mellükhöz. Meg sem izzadtak. A hajuk sem kócos.
– Lehet, hogy az iskolában zuhanyoztak – mondtam.
– Tényleg le kéne zuhanyoznunk – mondta az első lány, ezzel megcáfolva az ötletemet.
– Ja, le kéne – mondta a másik. – Tiszta dzsuva vagyok.
Felmentek a lépcsőn az emeletre anélkül, hogy becsukták volna a bejárati ajtót. Istenem, aki ezt rendezte, egyáltalán nem figyelt a részletekre.

– Az egyetlen „meglepetés” eddig az, hogy ezt nézzük – mondta Allie. Egyet kellett értenem vele. Ha ez apa vicce volt, akkor még tőle is szánalmas.
A következő jelenet egy hatalmas fürdőszobát mutatott, benne egy túlméretezett, üvegajtós zuhannyal. A két lány, továbbra is erőltetett párbeszédet folytatva, bement, és arról beszéltek, milyen keményen dolgoztak a kosárlabdaedzésen. Az egyik „tesónak” szólította a másikat, mintha a filmcím nem lett volna elég egyértelmű, és már majdnem odanyúltam, hogy leállítsam, mert nem bírtam tovább, amikor az egyik lehúzta a felsőjét a fején át, és a másik is ugyanígy tett.

– Óóóh... – mondta Allie. – Nem hallottak még privát fürdőszobáról?
– Úgy tűnik, nem – nevettem fel.
Lekerültek a nadrágok, velük együtt a bugyik is, amiket nagy fáradsággal húztak le anélkül, hogy előbb levették volna a cipőjüket. Még én is, aki a lehető legkevésbé vagyok sportos alkat, tudtam, hogy ez ostobaság.  Először a cipők kerülnek le, azután a többi.
A másik dolog, amit észrevettem, hogy a kamera nem zoomolt át és nem változtatta meg a képkivágást, hogy eltakarja a meztelenséget, mint ahogy az általában történik.  Abban a kevés filmben, amiket láttam, ahol az emberek elkezdtek levetkőzni, mindig ezeket az apró trükköket használták, hogy soha ne látszódjon semmi a derék alatt, vagy, hogy néhány másodpercre kivillanjon egy cici, de aztán egy kar vagy valami más eltakarja.
De ez egyáltalán nem ilyen volt. Ezek a lányok teljesen levetkőztek, és a kamera nem fordult el. Azt is észrevettem, hogy – velem ellentétben – ezek a lányok teljesen csupaszok voltak a lábuk között. Néhány barátnőm az iskolában beszélt a borotválásról, és hogy milyen jó érzés, de én sosem éreztem, hogy el tudnék menni odáig. Egyrészt ki látná? Másrészt mi van, ha nekem nem tetszene az érzés?
A második lány (egyre nehezebb volt megkülönböztetni őket így, hogy levetkőztek) kinyitotta a zuhany ajtaját és megengedte a vizet, miközben az első még a cipőjével küzdött. A kamerát tartó személy feltűnően sokáig időzött a fenekén. Vajon apa mi a csudát csinál egyáltalán egy ilyen filmmel? – Tűnődtem.
Az első lány levette a cipőjét, benyúlt a zuhany alá, hogy ellenőrizze a víz hőmérsékletét, aztán a második következett. Lehajolt, és az operatőr megint a hátsójára tapadt. Volt egy kis anyajegye a jobb farpofáján, de nem voltam biztos benne, hogy ezt akarom megkülönböztető jegynek használni.
Továbbra is erőltetett beszélgetést folytatva a „testvérek” arról kezdtek diskurálni, hogy mennyire fáj az egyikük háta, és a másik majd megmasszírozza a zuhany alatt, és más hasonló dolgokról, amik elég furcsának tűntek testvérek között. Aztán tényleg beléptek a zuhany alá, az egyik a másik vállára tette a kezét, és masszírozni kezdte. Nem csukták be a zuhany ajtaját, szóval a szüleik biztosan kiakadnak majd a padlón lévő víztócsákon. Ránéztem Allie-ra, aki érdeklődve figyelte.

– Szerinted ez nem furcsa?
– Ja, kicsit – mondta. – De nem tudom, valahogy érdekes. Apa sosem volt oda a felnőttfilmekért. Lehet, hogy mostanában kezd egy kicsit lazább lenni?
A képernyőn a masszázst kapó lány felnyögött, hátra nyújtotta a karját, átkarolta a vállát simogató lány fejét, és az ujjbegyeivel simogatta a nyakát. Aztán minden előjel nélkül szembefordult vele, előrehajolt, és...

– Úristen! – Kiáltott fel Allie, és felült.
Néztem őket, és alig hittem a szememnek. Színésznők! – Mondtam magamnak. Nem furcsa, hogy csókolóznak, hiszen csak játszák, hogy testvérek, valójában nem rokonok. Ezt hangosan is kimondtam Allie-nak.

– Honnan tudod, hogy nem igazi testvérek? – Kérdezte. Be kellett látnom, erre nem volt válaszom.
A csók egyre szenvedélyesebbé vált, a kezük összefonódott. Úgy éreztem, le kellene állítanom a filmet, ezt a furcsa jelenetet, amit apa itt hagyott nekünk, de olyan volt, mint a vonatszerencsétlenség kliséje: nem tudtam levenni a tekintetemet, és láthatóan Allie sem.
A jelenet egyre intenzívebb lett, ahogy a lábaik szétváltak, és az ujjaik felfedezőútra indultak – pont úgy, ahogy az enyémek szoktak, amikor esténként kielégítem magam, miután mindenki más elment aludni.
Allie tágra nyílt szemekkel nézte, néha fel-felszisszent, ahogy a dolgok haladtak előre, olyan irányba, amire én még csak nem is gondoltam. Egyre hangosabb és hangosabb, élvezettel teli nyögések hallatszottak, majd remegő kiáltások, ahogy a lányok olyan orgazmusokat hoztak ki egymásból, amik sokkal nagyobbnak, hosszabbnak és eltúlzottabbnak tűntek, mint bármi, amit én valaha elő tudtam idézni magamnak.
A két lány kimerülten átkarolta egymást, és lassan lecsúsztak a zuhany padlójára. A víz még mindig folyt rájuk. Az ajkaik még egyszer találkoztak, aztán elsötétült a kép. Ránéztem az órára: huszonhat perc telt el a videó kezdete óta, és észre sem vettem. Oldalra pillantottam Allie-ra, aki visszanézett rám.

– Most komolyan! Végignéztük ezt? – Kérdezte.
Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom, de nem éreztem magam túl rosszul, mert ő is élénkpiros volt.

– Aha – nyögtem ki.
Allie visszafordult a képernyő felé, ami kékre váltott, ahogy a lejátszó kikapcsolt.

– Ez...
Nyeltem egyet, és azt kívántam, bárcsak behoztam volna a vizemet. A szívem hevesen vert. Miért van apának ilyen filmje egyáltalán? – Gondoltam.

– Fura? – Fejeztem be helyette.
– Hát, igen, fura, azt hiszem, de... – végighúzta a kezét a homlokán. – Nem tudom. Kicsit tetszett is. – Teljesen felém fordult. – És ne is próbáld azt mondani, hogy neked nem, mert nálad volt a távirányító.
Nálam volt? Lenéztem, és tényleg ott volt a kezemben. Kikapcsolhattam volna. Bármikor megnyomhattam volna a „Stop” gombot, és valószínűleg meg is kellett volna, amint rájöttem, hogy mi történik. De nem tettem. Nem állítottam le, nem tekertem előre, nem csináltam semmit. Csak néztem.

– Ez nem fair – mondtam. – Annyira beleélted magad, hogy nem akartam leállítani.
– Szóval az egész az én hibám, mi? – Bökött oldalba.
– Igen – mondtam. – Ha nem akartál volna benézni apa szobájába...
Felült, és a kezével legyezte magát.

– De akartam. És te találtad meg. És megnéztük. – Visszanézett rám. – És most nem mered beismerni, hogy tetszett.
– Figyelj, én nem azt mondom, hogy...
Nem hagyta, hogy befejezzem. Mielőtt végig mondhattam volna, Allie rám gördült, ráült a csípőmre, a kezével lenyomta a vállaimat az ágyra.

– Miért nem ismered be, hm?
– Allie, szállj le rólam, komolyan.
– Rendben. Csak mondd, hogy tetszett.
Próbáltam nem gondolni rá, de ahogy provokált, az agyam újra és újra lejátszotta, ahogy a két lány levetkőzött...  

– Ismerd be, Kara!
... belépnek a zuhanyba, megengedik a vizet...  

– Egyszerű. „Nekem is tetszett. ” Három kis szó.
... egy masszázs, ami csókba torkollik... abba a tiltott csókba...  
Allie a hónom alá nyúlt, és csiklandozni kezdett.

– Na gyerünk!
... és aztán... és aztán...  
Még jobban fölém hajolt, és esküszöm, nem néztem oda, de a laza topja lecsúszott a nyakáról, a fény pont úgy esett, és ott volt közvetlenül az arcom előtt, úgyhogy felemelkedtem, és Istenem segíts, csak azt tudtam tenni, amire gondolni tudtam, mert a videó végén látott jelenet még olyan friss volt.
Az ajkamat az övéhez tettem.
Szándékosan.
Tudatosan.
Megcsókoltam. A saját testvéremet.
Amint az agyam utolérte magát, bepánikoltam. Elrántottam magam tőle, tágra nyílt szemmel, a bocsánatkérés dadogása ott kavargott a torkomban, de képtelen volt kijutni.
Allie megmerevedett, lenézett rám, egyenesen a szemembe, és én nem tudtam pislogni, nem tudtam elfordítani a tekintetem, mert tudtam, hogy megérdemlem ezt a pillantást. Bármit is fog tenni, bármit is fog mondani, felkészültem rá, és tudtam, hogy bármit mond, bármilyen undorító szavakat vág a fejemhez, bármennyi ideig zsarol majd ezzel a két másodperces hibával, nem lehetnek kifogásaim, visszakozás, magyarázkodás. Megérdemlem. Láttam, ahogy beszívja a levegőt, és úgy vártam, mint egy halálraítélt, a kivégzőparancsra.

– Ez... ez nem... – hebegte, amitől még rosszabbul éreztem magam.
– Allie, figyelj...
– Nem ilyennek... képzeltem... az első csókomat... – fejezte be halkan.
– Istenem, nagyon sajnálom, nem tudom, mi ütött belém – hadartam.
Egy félmosoly jelent meg az arcán.

– Nem... nem baj, Kara, nem vagyok dühös,... nem haragszom... csak... – elnézett mellettem, mintha a takarón, a matracon és a padlón túlra nézne.
– Figyelj, Allie, én nagyon... csak mondd meg, mit akarsz, bármit, és megteszem, bármit. Jóváteszem.
– Nem kell jóvátenned – mondta. – Milyen érzés volt?
– Hogy milyen érzés? Allie... ez furcsa volt, nem... – elakadtam. „Nem volt helyes! ” Tényleg ezt akartam mondani? És ha igen... miért éreztem mégis másképp?
Fel akartam ülni, de visszatette a kezét a vállamra.

– Ha jóvá akarod tenni, akkor válaszolj a kérdésemre: milyen volt, Kara? Ryanhez képest milyen volt?
– Khm... nem tudom összehasonlítani a kettőt, Allie! Ryan a pasim volt kb. két hétig, és az a csók semmit nem jelentett, mert ő kezdte, én nem igazán akartam, és első csóknak őszintén szólva elég szörnyű volt.
– Szóval a tied „szar” volt, az enyém meg „fura”. – Sóhajtott, és elhallgatott, a semmibe bámult.
Hivatalosan is én lettem a világ legrosszabb embere.
Végül visszanézett rám.

– Talán helyrehozhatnánk.
– Tessék?
– Hozzuk helyre! Mindkettőnknek. Csak egyszer. Én nem mondom el, te sem mondod el, és megkapjuk azt az első csókot, amit tényleg akartunk. És ez a mi kis titkunk marad.
Valahol a fejemben az agyam próbálta lecsapni a biztosítékot. A húgom rajtam ült, csókot kérve, és nem tudtam nem arra gondolni, milyen volt az előbb, és milyen lehetett annak a két lánynak a filmben... de az mégsem lehetett ugyanaz, mert ők csak színészek voltak, mi pedig... hát, tényleg testvérek.
Vettem egy mély levegőt.

– Rendben – mondtam, mielőtt még meggondolhattam volna magamat. – Mielőtt visszakoznék. Csukd be a szemed. Te hogyan képzelted el?
Levettem a szemüvegemet, összecsuktam, és az éjjeliszekrényre tettem. Aztán végighúztam a kezem a hajamon, mert a filmekben mindig ezt csinálják, és ez most pont olyan jó ötletnek tűnt, mint bármi más.

– Fölém akarsz ülni?
Lemászott rólam, és mellém feküdt az oldalára.

– Nem, senki ne legyen felül vagy alul. Egymás mellett, oldalról, csak így.
Felé fordultam, és közelebb csúsztam. Ő is így tett, egyik karját a nyakam alá csúsztatta, a másikkal a fejemet fogta. Én is ugyanígy tettem. Egy pillanatig haboztunk, mindketten összeszedtük a bátorságunkat. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem, ahogy a szíve ki akar ugrani a mellkasából – pont, mint az enyém. Sodródtunk az eseményekkel, mintha tükörjégen csúsznánk, és hiába próbálnánk fékezni.
Próbáltam nem arra gondolni, mi történik, de csak őt láttam magam előtt. Az ágy, a szoba, a ház, körlöttünk minden elmosódott. Csak én voltam és Allie, és ha becsuktam a szemem, akárki lehetett volna – mint amikor gyerekként „papás-mamást” vagy „Star Wars-ot” játszottunk.
Behunyta a szemét, és közelebb húzott magához. A lábamat az övéi közé csúsztattam, hogy kényelmesebb legyen, és abban a pillanatban, mielőtt az ajkaink újra összeértek volna, összeszorítottam a szememet, és próbáltam valaki másra gondolni. Bárkire, akivel „helyes” lett volna ezt tenni apa szobájában, miközben ő valahol bulizik a kollégáival.
Találkozott a szánk.
Megcsókoltuk egymást.
Istenemre, a húgommal szándékosan megcsókoltuk egymást!
Nem tudom, ő mit érzett, de amint az ajkaim az övéhez értek, tudtam, hogy nincs senki más, aki ebben a helyzetben jobban „passzolna” hozzám, mint ő. Sem híresség, sem osztálytárs, sem titkos kiszemelt. A szívem, a képzeletem, a lelkem egyetértett, ennek így kellett lennie. Ilyennek kell lennie egy első csóknak. El kell vennie a levegődet, le kell csupaszítania az idegeidet, a lényed legmélyéig kell hatnia, meg kell állítania az időt abban az egyetlen pillanatban... abban az egyben, ahol kitűzheted a zászlót, és kimondhatod: „Ez a pillanat egy ajándék. És az enyém. Csakis az enyém. ”
Éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe, mert mélyen legbelül tudtam, hogy ilyen soha többé nem lesz. Ezután minden kapcsolat, minden csók megpróbál majd felérni ehhez.. És el fog bukni. Először éreztem úgy, hogy tudom, mit jelent igazán, teljesen jelen lenni a pillanatban. A melegség, a zavar, a magyarázkodások – ezek már soha többé nem lesznek ilyenek.
Átöleltem, magamhoz szorítottam, éreztem, ahogy a levegő szinte vibrál körülöttünk, és azon tűnődtem, vajon lesújt-e rám egy villám az égből azért, amit teszek... mert tudtam, hogy ha nem is „rossz”, de legalábbis „nem helyes”.
Megfeszültek a karjai, és éreztem, ahogy a keze a hajamba csúszik, az ujjai szétnyílnak, ott tartanak az ajkán. Vajon ugyanazt érzi, amit én? Szétnyitottam az ajkaimat, hogy megkérdezzem tőle, és amint megtettem, megéreztem a nyelvét, amelyen a borsmentás szájvíz maradványai még csípősek voltak, ahogy az enyémhez ért, felfedezőútra indult.
Ki vagyok én neked ebben a fantáziában? Meg akartam kérdezni, de egy részem félt a választól. Mert ha ő is feltenné ugyanezt a kérdést, nem hazudhatnék. Számomra ő önmaga volt, az egyetlen, akinek volt értelme, aki értelmet adott ennek az egésznek. A nyelvem az övéhez mozdult, és éreztem, ahogy a vágy és a rettegés forrósága szétterjed a mellkasomból a végtagjaimig.
A csók már régen túlment azon, hogy „csak egy csók” legyen. Kibővítettük, hozzáadtunk, életet leheltünk bele, egy darabot magunkból. Valami újat teremtettünk, valami különlegeset, ami csak a miénk volt – egy hetedik varjú, aki soha el nem árulható titkot hordoz. (A fordító megjegyzése: Ez a részlet a Hat varjú (Six of Crows) egyik ikonikus pillanata, ami Leigh Bardugo stílusát jellemzi. ) És mint egy újonnan született életforma, magától kezdett növekedni.
A kezem a hátáról a mellkasára csúszott, szürke trikója anyagán keresztül simogattam, és újra láttam magam előtt azt, amit korábban, amikor fölém hajolt. A melleinek puha, gyengéd halmait. Abban a szoliban barnultak, amelyet időről időre meglátogatott a barátaival. Apró, krémszínű bimbóudvarokkal, mindegyik közepén egy gyönyörű kis rózsabimbó csúccsal. Gyengéden a mellére nyomtam a kezem a trikóján keresztül, és végighúztam rajta a hüvelykujjamat, és a második érintés után egy kis dudort éreztem, ami a pamutnak feszült, és újabb érintésre sürgetett.
És még egyszer.
És még egyszer.
Egy sóhaj, egy halk nyögés hagyta el az ajkát, és a mellkasát a kezemhez nyomta, a tenyerembe illesztette a mellét, mintha testbeszéddel kérné, hogy folytassam. És ekkor már nem volt más választásom.
Egy pillanatra elhúztam a kezemet, de csak annyira, hogy a pólója alá csúsztassam, és felfelé csúsztattam. Éreztem a puha, selymes bőrét az ujjaim alatt, míg újra a tenyerembe nem került. A mellbimbóját a hüvelykujjam oldala és a mutatóujjam alsó ujjperce közé fogtam, osztoztam a lélegzetében, ahogy csókunk áttörte a gátakat, és egyre jobban elárasztotta az ismeretlen területeket. A nyelve egyre mélyebbre nyomult a számba, én pedig ott tartottam, birkózva a sajátommal, ahogy egyre jobban belemelegedtünk.
Beleborzongott, amikor az ujjbegyemmel végigsimítottam a mellbimbóján. Úgy érintettem az övét, ahogy én szerettem az enyémet, amikor kényeztettem magamat. A terep kicsit más volt, mint az enyém, kisebb és határozottabb, feszesebb és tónusosabb a mindennapi futása miatt, de nem teljesen ismeretlen. Térkép nélkül is megtaláltam az utat. Csak az volt a kérdés, hogy ő is akarja-e?
Egy pillanatra elhúzódott, és azt hittem, talán túl messzire mentem. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy rám néz, majd a szabad kezével felhúzta a pólóját a melle fölé, de a matrac akadályozta ott, ahol a törzse találkozott az ágyneművel, míg végül sikerült neki, felrántotta, és visszavezette a kezemet a mellére.
A bőréből áradó forróság hihetetlen volt. Mámorító. Egyszerűen ellenállhatatlan.
Éreztem a szíve minden dobbanását. A ritmus egyre jobban gyorsult, és elfogott a vágy, hogy még közelebb legyek hozzá. Hogy magamhoz simítsam, a lehető legközelebb, hogy semmi, még a szoba levegője se legyen közöttünk. Felültem, őt is felhúztam, és a felsőjét megragadva egy mozdulattal lerántottam róla, mielőtt reagálni tudott volna. Az anyag fennakadt a hónalja alatt, egy pillanatig küzdöttem vele, aztán lekerült, és csak a szőke haja statikus elektromosságának sercegése maradt utána.
Ő is megragadta a pólómat, én pedig előre csúsztam, hogy kiszabadítsam az alját a fenekem alól, mert egy hosszabb, alváshoz való darab volt rajtam. Felemeltem a karjaimat, és hamarosan megéreztem a hűvös levegőt a saját mellkasomon. Ledobta a pólómat az ágy mellé, majd rám vetette magát, visszanyomott a párnák közé, a matracra szorítva.
A karjaimat a háta köré fontam, ő fölém hajolt, a szája az enyémhez ért, a csók még erősebb volt, bár nem tudom, hogyan volt ez egyáltalán lehetséges. A kisebb mellei az én valamivel nagyobb enyémekhez nyomódtak, és olyan melegség áradt szét bennem, amit semmilyen hősugárzó nem tudott volna előidézni.
Az agyam racionális része egy pillanatra megpróbált közbe szólni: „Állj le, Kara! Ő Allison, a húgod! ” – de válaszként a saját fejemben egyszerűen kitéptem a racionalitás tápkábelét a falból, a konnektort is kiszakítva vele. A francba veled – morogtam magamban. Ez most jó, és csak ez számít. Holnap lehet, hogy majd más lesz a véleményem, de most ez történik, és meg is fog történni, bármi is van.  
Végigsimítottam a hátán, ujjaimat gyengéden a vállába nyomtam, izmai megfeszültek, miközben az egyik lábamat átölelte a sajátjával. A szája elszakadt az enyémtől, és egy pillanatra azt hittem, itt a vége, de a nyakamra hajolt, finoman szívni kezdte, csókolta, a fülem felé haladt, majd vissza, én pedig ívbe feszítettem a hátam, hogy én is ugyanezt tehessem a vállán. A derekára csúsztattam a kezem, és magamhoz húztam, a bőrét az enyémhez préselve, amennyire csak lehetett.
Még így sem volt elég.
Az ujjaim végigsiklottak a lapos hasán, egy pillanatra megálltak a köldökénél, majd tovább mentek a nadrágja dereka alá, a bőre és a ruhája közé.
Többet akartam.
Oszd meg velem – könyörögtem magamban.
Lehajolt, megcsókolta az orrom, beleharapott az alsó ajkamba, én pedig addig toltam lefelé a nadrágját, amíg a gumija engedett, és egy kicsit lejjebb csúszott a csípőjén.
Ő feljebb csúszott az ágyon. Én még lejjebb húztam a nadrágját.
Megint feljebb. Megint lejjebb – már éreztem az ujjaimmal izmos combjai feszes, sima bőrét.
Egy újabb mozdulattal már félig fölém került. Kinyitottam a szememet. A bekapcsolva hagyott tévé kék fénye megvilágította a testét, az arcom előtt ott himbálóztak a kis, telt mellei. A bimbói feszesen álltak, és azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, voltak-e valaha ilyen kemények? Majd azon, hogy vajon még keményebbé tudnám-e tenni őket? Miközben tovább húztam le róla a nadrágot, felemelkedtem, körbezártam az ajkaimmal a bal mellbimbóját, és egy gyors csókot adtam rá.
Élesen beszívta a levegőt, kinyitotta a szemét, és lenézett rám.

– Túl sok? – kérdeztem a tekintetemmel.
– Egyáltalán nem – válaszolta az övével, majd becsukta a szemét, és közelebb mozdult.
Szopni kezdtem.
Éreztem, ahogy megfeszül, mintha harcolna benne az erkölcs a vággyal. A bal keze ökölbe szorult, és az ágyra csapott a fejem mellett. Nyögött, újra odacsapott. Az agya és a szíve azon vitatkoztak, hogy ki kerül ki győztesen. Nyüszített, és még egyszer az ágyra ütött, aztán még feljebb húzta magát rajtam, közben tovább tolta lefelé a nadrágját. Száranként egyik lábával tartva, a másikat kihúzva, újra és újra, kapkodva, amíg végül a bokájáig csúszott, akkor egy utolsó, kétségbeesett mozdulattal teljesen lekerült róla.
Átkaroltam a derekát, egy helyben tartottam. A számmal, ajkaimmal és nyelvemmel gyengéden kényeztettem a mellbimbóját. Jobb kezem öklét erősen megragadtam a ballal, hogy ne tudjon mozdulni, és tovább szoptam, a bőrébe mormolva, mennyire kibaszottul forró lett minden, bár láttam, hogy ő is ugyanígy érez.
Áttértem a másik mellére, mert nem tudtam, mennyire érzékeny, mennyire jó neki, ha csak az egyikre figyelek. Szinte elolvadt rajtam, ami megnehezítette a légzést, a melle bársonypárnaként borította be a számat és az orromat. A dezodorja hintőporos illata keveredett a pár órával korábbi tusolásából visszamaradt kókuszos illattal. Furcsa: ugyanazt az illatot százszor is érezheted anélkül, hogy észrevennéd, de most ott volt, és egy újabb réteggel gazdagította az összetett képet, amit az elmémben festettem róla.
Allie, Istenem! A fejemben megalkottam a legszebb képet rólad, amit valaha is alkothatott valaki, és a kegyetlen irónia az volt, hogy rajtam kívül senki más nem láthatta. A Louvre leégése sem fájna úgy, mint ennek az egy képnek az elvesztése.
Már nem tartottam olyan szorosan, biztos voltam benne, hogy nem megy sehova, és újra végigsimítottam a hátán, a vállától a csípőjéig, amit már csak a kedvenc alsóneműje fedett. Egy fiús, narancs-sárga, keresztezett mintás pamut boxer, fehér szegéllyel a szárain és a derekán.
Sóhajtott, nyögött, hozzám préselte magát, úgy mozgott, hogy minden négyzetcentiméterét érezhessem a tenyeremmel. Végigcsókoltam a mellkasa közepét, megnyaltam a szegycsontját, majd sorban a mellei alatti ívet, megízlelve a bőre sós ízét, és ettől csak még jobban beindultam.
Aztán megéreztem a kezét a derekamon. Kibontotta a csomót a kék-fehér, jegesmedvés pizsamanadrágomon, amit azért kötöttem meg, mert egy számmal nagyobb volt rám a kelleténél, és hajlamos volt lecsúszni, ha nem tartottam bekötve. Meddig mehet ez még? – villant át rajtam. Aztán eldöntöttem: Megy, ameddig csak megy.  
Kibontotta a csomót, széthúzta a zsinórokat.
Aztán a melle eltávolodott a számtól, és pánikba estem, mert kezdtem hozzászokni a mellbimbója érzéséhez az ajkaim között.
A nadrágom rángatása visszarántott a valóságba. Felemeltem a csípőmet az ágyról, és ő lehúzta a derekamról a pizsamát, magával ragadva a bugyimat is. Most rajtam volt a borzongás sora, ezer gondolat cikázott át rajtam. Ez tényleg jó ötlet? Biztos, hogy helyes? Mi van, ha meglátja, hogy szőrös a nunám, és megijed?  
Allie példáját követve ökölbe szorítottam a kezemet, és beleütöttem az ágyba, újra és újra „pofán verve” a józan észt, amíg az vérző orrát tapogatva el nem osont. Olyan gyorsan rúgtam le magamról a nadrágot, ahogy csak tudtam. Minél gyorsabban megszabadulok tőle, annál hamarabb visszatérünk ehhez, akármi is ez. És bármi is lesz belőle, egy dolgot tudtam: nem érdekel. Akarom! Őt akarom!
Szükségem volt rá!
Ledobta a nadrágomat a földre és rám pillantott. Rám nézett. Igazán rám nézett. A szemembe. Megosztott valamit... mindent... Tudtam, mit mond, még ha nem is tudtam szavakba önteni, mert van egy pont, ahol a nyelv egyszerűen szétesik.
De ha jártál már ott... ha valaha is voltál ott, ahol én azon az estén, akkor kérlek, próbálj visszagondolni arra a pillanatra. Hunyd le a szemed. Menj vissza az emlékeidben, amennyire csak kell, és találd meg azt a helyet. Találd meg azt a pillanatot. Borítsd magadra, mint egy kényelmes köntöst. Merülj el az érzés intenzitásában, hagyd, hogy a vágy átjárja a lelkedet, mint egy feltörő lávakitörés, és értsd meg: nem racionális, de emlékszel, hogy egyetlen pillantás, egyetlen érintés mindent el tud mondani, és szellemileg úgy kifáraszt, mintha egy lexikont olvastál volna végig elejétől a végéig.
Ott voltam.
Ott voltunk mindketten.
Nem tudom, minek neveznéd? Sorsnak? Isteni közbeavatkozásnak? Szerencsének? A múzsáknak sok neve van, és egyik sem elég. De valami eljuttatott minket addig a pontig. Aztán tovább is.
Rám nézett, mélyen, mintha túllátna rajtam, nem csak a testvérét látná bennem. Abban a pillantásban ott volt a bizalom, az ismerősség, és minden bonyolult érzés, amit akkor érzel, amikor első látásra szerelmes leszel. Láttam benne, miért történt ez.
Folyton azt mondogattam magamnak: ennek meg kellett történnie. Azért történt, mert a világnak van humorérzéke. Igaz, néha beteges, néha morbid, néha kegyetlen, és néha szebb, mint egymillió angyal, akik az „O Holy Night”-ot éneklik az égben. És néha az, amit a világ helytelennek mond... egyszerűen nem az.
Amikor újra lehajolt, és az ajkait az enyémhez érintette, remegtem. A felismerés ereje úgy nyitotta meg bennem az adrenalint, hogy nem tudtam leállítani. Félelmetes volt, mégis magával ragadó. Újra csókoltuk egymást, és újra, és újra – mindegyik erősebb volt az előzőnél, mintha egyfajta szexuális Richter-skálán haladtunk volna felfelé, ami nem áll meg tíznél... és talán addig tart, ameddig a számok maguk.
Éreztem, hogy küszködik, hogy levegye a fiús rövidnadrágját, ezért az egyetlen értelmes dolgot tettem: a hátára fordítottam, lecsúsztam az ágy végéhez, a lábai közé helyezkedtem, megfogtam az alsóját két kézzel, és lehúztam.
A csípője alig emelkedett el az ágyról, én pedig átléptem a lábán, hogy teljesen lehúzhassam róla, anélkül, hogy belegabalyodnék. Jobb boka ki, bal boka ki – és ott volt Allison, a testvérem, a lány, akivel az első csókomat – az első igazi csókomat, és még annál is többet – osztottam meg. Ott feküdt előttem az ágyon, és nem volt köztünk semmi, csak a nyers vágy. A szerelmesek szeme másképp lát, mint a normális szem, és abban a pillanatban Allie hihetetlenül, elképesztően, gyönyörűen másnak tűnt. A szeplők a vállán, a kis anyajegy a bal lábán, az orra enyhe felfelé ívelése, az álla formája, az ujjai – rövidebbek az enyémnél, a körmei tövig rágva, mert így vezette le a feszültséget... minden tökéletlen tökéletessége, amit most mintha először láttam volna.
Visszamásztam fölé, ahogy korábban ő is tette velem, és megéreztem a kezét a mellkasomon. Az ujjai most az én bőrömet fedezték fel. A derekára ültem, megemeltem a fejét, hogy párnát csúsztassak alá, a fejtámlába kapaszkodtam, előre hajoltam hozzá, a mellkasomat az ajkához nyomtam és lehunytam a szemem.
A gyönyör szinte felrobbant bennem, ahogy a nyelve megtalálta a jobb mellbimbómat. Aztán a balt. A kezeivel összeszorította a melleimet, és mélyeket lélegeztem, ahogy a nyelve lassan, egyenletesen dolgozott rajtuk, oda-vissza, körözve, mint egy macska, mielőtt lecsap.
Újabb hullám csapott át rajtam, amikor egyszerre vette a szájába őket, gyengéden szívva, pont úgy, ahogy én tettem vele – és átkoztam magam, hogy nem jutott eszembe előbb. Hiszen ő is ugyanúgy megérdemli, nem? Hátravetettem a fejem, felnyögtem, ó Istenem, mennyire megérdemelte ezt.
A nevét suttogtam, nyögve, újra és újra. Igen! Így! Pont így, Allie... ohmgahd
Megszorítottam az ágy fejtámláját, azon tűnődve, vajon a körmeim nem hagynak-e majd árulkodó nyomokat, de valahol az agyam még működő része felidézte, hogy apa arról beszélt, hogy tömör tölgyfa, nem pedig valami puhafa, mint a fenyő, ami vetemedik.
Erősebben szopta a melleimet, én pedig újra kimondtam a nevét. Kértem, könyörögtem, hogy ne hagyja abba.
Nem hagyta.
A lábai körém fonódtak, mintha ott akarnának tartani. Nem mintha menni akartam volna.
Nem tudom, meddig voltunk így. Én fölé hajolva, ő pedig mindent visszaadva, amit én adtam neki – és még többet is –, de végül a karjaim remegni kezdtek, és tudtam, hogy nem bírom tovább ezt a pozíciót.

– Várj... várj... – suttogtam, és átkaroltam a fejét. – Pihennem kell...
Az oldalamra gördültem, őt is magammal húztam. A fejét a mellkasomon tartottam, és lehunyt szemmel a párnára hajtottam a fejemet, miközben ő folytatta a melleim szopását.
Végighúztam az ujjamat a mellkasomon, megéreztem a nyelve által hagyott nedvességet, és a bőrömbe dörzsöltem. Azt akartam, hogy örökre ott maradjon. A nedvességtől a mellbimbóm megfeszült a levegőn. Nem hiszem, hogy be volt kapcsolva a fűtés... de nem is kellett. Elég melegünk volt együtt.
Eszembe jutott a film vége. Ott a zuhany alatt az ujjaik már kezdték felfedezni egymást. Annyira fel voltam izgulva, hogy nem akartam várni, de ahogy lenéztem és láttam, ahogy a feje búbja finoman ringatózik szopás közben, rájöttem, hogy nem kell sietnem. Ő is akarta. Ugyanúgy, mint én. És lehet – suttogta egy kétkedő hang bennem – hogy ha véget ér, talán ez lesz az utolsó alkalom.
Beleborzongtam. Nem! Az nem lehet, hogy ez az egyetlen, első és utolsó alkalom. Ugye...?

– Allie? – suttogtam.
Nem válaszolt.

– Allie...?
Felnézett rám. És az volt a szemében:

– Ne állíts meg! Ne legyen vége!
Magamhoz húztam, megsimítottam az arcát, és megcsókoltam.

– Ne félj! – Mondtam a csókkal. Ennek soha nem kell véget érnie.
És éreztem, hogy egyetért.
Így maradtunk nem is tudom mennyi ideig, a percek lassan eltűntek a múlt tátongó mélységében, az ajkaink összeérve, a szánk egymásba zárva, a testünk egymásnak feszülve, a lábaink összefonódva, hagytuk, hogy a pillanat lassan forrjon, mintha alacsony lángon tartanánk, hogy ne égjen ki idő előtt.
Addigra a nyelve már annyira ismerős és természetes volt, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy, volt idő, amikor még nem tudtam, milyen érzés vele csókolózni. A szív, amely alig néhány centire az enyémtől a mellkasában dobogott, ugyanolyan ismerős volt, mint a saját otthonunk. Hiába volt koromsötét, mindig megtaláltam a visszautat hozzá. Az ujjak, amelyek a gerincemet simogatták, olyanok voltak, mintha a sajátjaim lennének. Ő olyan volt, mint én. És reméltem, hogy én is ugyanilyen vagyok neki.
Ez volt a lényeg.
Ő pontosan olyan volt, mint én. Mint az otthon. Mint a menedék.
Mint a szerelem?
Ebben nem voltam biztos. Tudtam, mi a szerelem: szerettem apát. És még mindig szerettem anyát is, annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt elhagyott minket egy gazdagabb férfiért. Mindig szerettem Allie-t is, hiszen a testvérem volt... de nem így. Istenem, soha nem így...
Nem volt olyan, mint Ryannal. Nem szerettem Ryant, és ha szerettem volna is, a kapcsolatunk nem élte túl az őszi szünetet. Sírtam, amikor SMS-ben szakított velem. Mégis, ki szakít így? De azok a könnyek nem a bánatról szóltak. Inkább csalódás volt, az árulás könnyei, amilyeneket akkor sírsz, amikor úgy érzed, mintha valamit, amit meg kellett volna kapnod, az utolsó pillanatban elvettek volna.
Ez volt a különbség. Ettől volt ez annyira más.
Megpróbáltam elképzelni, mi lett volna, ha nem így alakul. Ha megtaláljuk a távirányítót. Akkor most ez helyett a „Gyűrű Szövetsége” bővített változatát néznénk, Gimli és Legolas civakodását, Gandalf harcát a Balroggal, és hallanánk: „Repüljetek, bolondok! ”
Repüljetek.
Hát, nem tagadhattam meg a bolondos természetemet. És úgy éreztem, repülünk.
Csak egy probléma van a repüléssel: előbb-utóbb mindegyik véget ér. Vagy leszállsz, vagy lezuhansz, de ami felszáll, egyszer le is jön. Még a madarak sem repülnek örökké, pedig közülük néhányan a nap számos óráját töltik a levegőben, miközben délre tartanak telelni.
De attól, hogy egy repülő leszáll, még nem jelenti azt, hogy nem szállhat fel újra – mondtam magamnak. Néha csak újra kell tankolni. Hagyni, hogy az utasai kiszálljanak, új rakománnyal töltsék fel. A madarak is megpihennek egy ágon, átalusszák az éjszakát, majd másnap tovább indulnak, mintha misem változott volna.
Legyünk olyanok, mint a madarak – könyörögtem az univerzumnak. Csak egyetlen módon deríthettem ki, hogy megtörténhet-e, és ez az, hogy tovább kell mennünk a turbulencia ellenére.
Csókolózás közben a bal karomat a nyaka köré fontam, a jobb kezem pedig lassan lesiklott az oldalán. A csípőjére. A combjára. Majd a combjai közé, a saját lábammal szétválasztva az övéit.
Ha ez megtörténik, tudni fogom.
Ha nem zuhanunk le, talán örökké repülhetünk...
Ahogy lejjebb csúsztam, az ujjaim között megéreztem a punciszőrét. Puha és megnyugtató volt. Allie, – a filmben látott lányokkal ellentétben, – nem borotválta magát. Egy kicsit csalódott voltam, mert kíváncsi lettem volna, milyen az. De örültem is, mert így mindent megismerhettem benne, még ezt is.
Halkan a számba nyögött, ahogy finoman felfedeztem a középső ujjammal. Szeméremajkai puhák, nedvesek voltak a saját melegétől, ahogy én is. Végighúztam közöttük az ujjamat, simítva, fel és le.
Fel és le.
A csók megváltozott.
Minden megváltozott.
Most már nem csak egy egyszerű csók volt. Ez már követelés volt. A vágy fizikai formát öltött, egy fehér vakuvillanás formájában, hosszan égően és intenzíven. Talán van is szó az ilyen csókra, nem tudom. De ha már éreztél ilyet, tudod, mire gondolok. Ha nem... Nos, akkor azt hiszem, nincs más választásom, mint hogy megkérjelek, higgy nekem.
Az ujjam gyorsabban csúszott belé, mint amire számítottam. Volt már néhányszor, egy-egy különösen intenzív fantáziálás során, hogy sokkal nedvesebb lettem, mint képzeltem, és meglepődtem, milyen könnyen magamba csúsztattam az ujjamat, de valaki mással mindez új volt számomra. A csókhoz hasonlóan ez is egy újabb élmény volt. Egyedül voltam, de nem egyedül, mert ő itt volt velem..
Felsikkantott. Kinyitottam a szemem, hogy lássam őt, ő is ugyanezt tette. Nagyot nyeltem.

– Ha azt akarod, hogy abbahagyjam...
– Ne.
– Biztos?
Megfogta a kezemet, és ott tartotta, nem engedte elhúzni.

– Igen, Kara! Istenem!
Aztán újra lehunyta a szemét, és a száját az enyémhez érintette. Ezúttal a nyelvem bukkant elő először.
Lassan mozgattam ki-be az ujjamat, hagytam, hogy hozzászokjon az érzéshez. Nem tudtam, milyen gyakran csinálja ezt magának, bár feltételeztem, hogy hozzám hasonlóan legalább hetente néhányszor megteszi, még ha csak a feszültség oldására vagy az elalvás elősegítésére is. De nem akartam feltételezni, és ha ez volt az első alkalom, nem akartam elárasztani olyan érzésekkel, amelyeket nehezen értett volna meg. De sietni sem akartam.
Adtam időt.
Mert meg akartam védeni.
Ha valaki ezt először teheti vele, azt akartam, hogy az én legyek. Más talán bántaná. Megijesztené. Visszaélne a bizalmával. Összetörhetné.
De nem én, ha én lennék az első.
Ha megadom neki az élményt, az emléket, akkor tudni fogja, milyennek kell lennie. Ez talán a legértékesebb ajándék, amit egy nővér adhat. Véletlenül már elloptam az első csókját, ami szinte megbocsáthatatlan bűn volt. Cserébe elhatároztam, hogy ezt teljes mértékben, szeretettel és őszintén adom meg neki.
A tévé energiatakarékos üzemmódba kapcsolt, és éjszakai takaróba burkolta a szobát. Bizonyos szempontból örültem is, mert így senki sem láthatott minket. Másrészt, ha a szemébe akartam volna nézni, hogy újra megtaláljam azt a megnyugvást, nem tudtam volna. Racionálisan nézve ez nem volt probléma. De túl sokszor rúgtam már szét a racionalitás seggét ezen az estén; már nem álltunk szóba egymással. Ő megremegett. Először azt hittem, fázik, és azt fogja javasolni, hogy bújjunk be a takaró alá, de csak annyit suttogott:

– Nagyon jó!
Folytattam.
Amikor rövid szünetet tartottunk a csókban, hogy friss levegőt szívjunk, még akkor is éreztem az ízét az ajkamon. Az illata, az íze, minden, ami Allie-vé tette, most már ugyanúgy a részem volt, mint a saját bőröm. Gyengéden végigsimítottam a lábujjaimmal a talpát, és elmosolyodtam a csiklandozó érzésen, amitől egy pillanatra elhúzta a lábát, mielőtt visszadugta volna, hogy újra megcsináljam.
Már a részem volt.
Amennyire csak tudtam, beljebb toltam az ujjamat, és jutalmul egy hosszú, éles levegővételt kaptam tőle, amit bent tartott, majd lassan az arcomra fújt ki. Amikor visszahúztam az ujjam, ő rögtön utána nyomta magát, mintha nem akarná, hogy megszűnjön az érintés.
Imádtam az érzést. A forróságát. A mélységét. Azt, hogy már alig maradt köztünk bármi.
Imádtam a hangokat, amiket kiadott – ahogy beszívta a levegőt, majd kiengedte, újra és újra, miközben a combjai között mozgattam az ujjamat. Imádtam, ahogy az egyik kezével a vállamba markolt. Imádtam, amikor beleharapott az ajkamba, amikor valami különösen jól esett neki. Imádtam, amikor egy akaratlan remegés futott végig rajta – le a lábain, fel a hátán, végig a karjain.
A gondolataim, akaratlanul, elkalandoztak Ms. Watko felé, az egészségtan tanáromhoz, aki a szexuális felvilágosítás órát tartotta. Őszintén szólva nem sok mindenre emlékszem az óráról, leszámítva azt az alkalmat, amikor körbe adtunk azokat furcsa, zselés „melleket”, hogy csomókat keressünk bennük. De arra igen, hogy egyszer, az óra végén, egy kérdést tett fel:

– Tudjátok mi a különbség a „szexelni” és a „szeretkezni” között?
Fogalmam sem volt, és senki másnak sem (vagy ha mégis, nem mertek megszólalni).

– A szex – mondta Ms. Watko – nem más, mint egy szaporodási kísérlet. Ilyenkor az intenzitás és az érzelmek másodlagosak, ez puszta biológia.
– A szeretkezés viszont, az egészen más. – Emlékszem, csillogott a szeme, amikor erről beszélt. – Kívülről olyan, mint a szex, csak sokkal több. Ott vagy a pillanatban a partnereddel, és mintha a világ megszűnne létezni. Örömöt adsz és kapsz az öröm kedvéért, nem magaddal törődsz, hanem a partnereddel.
Emlékszem, egy lány – talán Tiffany – feltette a kezét:

– Honnan tudjuk majd a különbséget?
Ms. Watko csak ennyit mondott:

– Ha kérdezned kell, akkor csak szex. Ha szeretkezés, nem lesz benned kétség.
Allie újra megborzongott a karomban, visszahozott a jelenbe. Nem kellett tűnődnöm. Ahogy Ms. Watko ígérte, nem voltak kétségeim.
Gyorsan kapkodta a levegőt, éreztem a változást. Halkan nyöszörgött, megfeszült. A ritmus is megváltozott. Ahelyett, hogy együttműködött volna velem, hagyta volna, hogy én irányítsam a dolgokat, küzdött, hogy átvegye az irányítást.
A csípője a kezemnek feszült, én pedig gyorsabban mozgattam az ujjbegyemet azon az apró dudoron, amit magamon is használtam, amikor magamat kényeztettem. Együtt mozdult velem, de sürgetett, gyorsabb tempóra ösztökélt. Erősebben harapott az ajkamba. A hajamba markolt. Megfeszítette a vádliját. Összeszorította a lábujjait. Magamon csinálni egy dolog volt... de tudni, hogy a saját testvéremmel... az szinte kiégette az idegeimet. Sosem próbáltam kokaint, de ha ez ahhoz hasonló, nem csoda, hogy függőséget okoz.
Gyorsítottam, erősebben simogattam a nuniját, hallgattam a nyöszörgéseit és nyögéseit, amelyek egyre intenzívebbé, gyakoribbá és hosszabbá váltak.
Többet követelt, én pedig megadtam neki. A lábammal simítottam a lábát, a kezemmel a vállát szorítottam, az ujjaimmal egyre gyorsabban dolgoztam, erősebben, hajtva őt előre.
Már nem csókolt. A szája nyitva volt, levegő után kapkodott. A szemét szorosan becsukta, mintha egy tüsszentés előtt lenne. És még mindig küzdött, ment előre, egyre feljebb.

– Allie – suttogtam.
– Hm? – lihegte.
Közelebb hajoltam hozzá, és vártam a megfelelő pillanatot. Megvártam, amíg újra megfeszül, hogy biztosan hallja, és ne legyen félreértése, ne legyen kétsége afelől, ha később eszébe jut. Vártam.
Vártam.
Vártam.
Megfeszültek a hasizmai – ez volt a jel. Megállítottam az ujjamat, a vállamba markolt. A füléhez hajoltam.

– Szeretlek!
És újra megmozdítottam az ujjamat.
Összeroppant.
Minden szétesett benne, darabokra hullott, és egy hosszú, ziháló kiáltás tört fel belőle. Olyan erősen szorította a vállam, hogy másnap hatalmas lila foltom lett. De nem érdekelt, mert elérte a tetőpontot, elkezdődött az orgazmusa.
Tovább reszketett, még az ágy is beleremegett, miközben a hullámok végigsöpörtek rajta. Én csak tartottam, hagytam, hogy használja az ujjamat, ahogy szüksége volt rá. Néha rátolta magát, aztán elhúzódott, majd újra visszatért.
A hangok, amiket kiadott, a szavak, amiket mondott, csakis nekem szóltak. Le lehetne írni őket, de elveszítenék az erejüket. Felvehettem volna őket, de csak klinikailag. Nem értenéd, mit jelentenek, sem nekem, sem neki. Hiányozna belőlük egy olyan kontextus, amit lehetetlen lenne megadnom. Kontextus nélkül nem jelentenének semmit. Akkor és ott... egyszerűen csak voltak.
Elnézést a kíváncsiaktól, de elégedjetek meg ennyivel, mert vannak dolgok, amiknek kettőnk között, neki és nekem kell megmaradniuk
Nem tudom, mennyi ideig ringathattam a karjaimban őt, miközben ő az orgazmusa hullámain lovagolt, mígnem semmi más nem maradt utána, csak időnkénti borzongás. Aztán lassan lecsillapodott. Végül visszatért az ajkaimhoz, és én úgy fogadtam, mintha hazatért volna.
Allie. A testvérem.
A szerelmem.
A csókjaink megváltoztak. Először nyugtalanok, majd kétségbeesetté váltak, most békét, derűt és ítélkezésmentes meghittséget sugároztak.
Végül, még mindig levegő után kapkodva, kinyitotta a szemét, és halkan mondott valamit.

– Hm? – Kérdeztem, közelebb hajolva.
– Én is szeretlek – suttogta a fülembe.
Megcsókoltam a homlokát és elmosolyodtam. Csodálatos volt hallani a szavakat, de nem volt rájuk szükségem. Olyan sokszor, olyan szépen elénekelte már nekem őket, néhány perccel ezelőtt..

– Mennyi az idő? – kérdezte hosszú, merengő csend után.
– Nem tudom, nem látom az órát.
Megmozdult, felemelte a fejét, hogy átnézzen a vállam fölött, majd visszahanyatlott az ágyra.

– Hűha! Negyed kettő...
– Apa hamarosan hazaér... – mormoltam.
Magához húzott, megcsókolt.

– Van még pár percünk... igaz?
Egyetértettem.
A szobában lassan lecsillapodott a feszültség, és éreztem, ahogy minden visszatér abba a nyugodt egyensúlyba, ami akkor volt, amikor beléptünk. A fejét a vállamhoz húztam, átöleltem, majd ülő helyzetbe segítettem. Felült és nyújtózkodott. A hátában pattogtak az ízületek, mire összerándultam

– Azt hiszem, fel kellene öltöznünk... – mondta.
Végig néztem rajta a sötétben, megcsodáltam a kirajzolódó sziluettjét, és legszívesebben felkapcsoltam volna a villanyt – de nem akartam megtörni a pillanatot és nem akartam zavarba hozni őt.

– Gondolom, igen... – mondtam vonakodva
Odahajolt és újra megcsókolt.

– De csak addig, amíg apa haza nem ér.
Elmosolyodtam, és ezt biztosan látta a holdfényben.

– Ne aggódj – mondta az ágy lábához kúszott és felállt. – Még akkor is szeretni foglak, ha hazajön.
– És semmi – tette hozzá, és átkarolt, amikor a padlóra lendítettem a lábaimat és felálltam – de semmi sem fog megakadályozni abban, hogy ezt bebizonyítsam, miután lefekszik. – Utána is szeretni foglak.
Lehajolt, hogy összeszedje a ruháit. Én becsuktam a szememet, hátra dőltem a sarkamra, és arra gondoltam:
Hála Istennek, hogy nem találtuk meg azt a távirányítót.  

***

Hát így történt.
Nem tudom, van-e értelme, vagy hogy egyáltalán érdekes-e számodra, de ha másért nem, legalább számomra válasz a „miért”-re.
Kiderült, hogy apa elvesztette a távirányítót. Pár nappal később megtaláltuk a konyhában, az egyik fiókban. És nem, nem apa akarta, hogy kutakodjunk és megtaláljuk azt a videót. Csak apa is ember, mint mindenki más. Neki is vannak igényei, mint mindenkinek. És véletlenül hagyta a pornóvideót a hálószobájában a lejátszóban. Őt ismerve hetekig ott lesz majd, és meglepődik majd, amikor legközelebb meg akar nézni valamit.
Allie meg van győződve róla, hogy ha elég erősen keresünk, találhatunk még hasonlót. Valószínűleg igaza van, de azt hiszem, eleget láttam. Legalábbis egyelőre
A világ rejtélyes módon működik. Azt hiszem, vannak dolgok, amik egyszerűen csak megtörténnek, függetlenül attól, hogy mit akarunk, vagy mit gondolunk, hogy akarunk. De azt is hiszem, hogy végül minden rendben lesz. Eddig számunkra így is történt. Végül a világegyetem mindannyiunkból bolondot csinál, így vagy úgy. Azon az éjszakán történetesen mi kerültünk sorra.
És így, mi repültünk, mint a bolondok...