Barinők 5. rész

Eljött a nap.

December huszonnyolcadika. Reggel fél hétkor találkoztunk a lépcsőházban. A levegő éles volt a széltől, a fák ágain zúzmara csillogott, a nap még nem kelt fel, csak egy halvány narancssárga ív látszott a látóhatár szélén. Nem volt hideg – plusz három fokot mutatott a buszmegálló digitális kijelzője –, mégis reszkettünk. Az ujjaim fehérek voltak a szorítástól, ahogy Noé kezét fogtam.

A busz negyedóra késéssel jött. Felszálltunk, a hátsó ülésen ültünk egymás mellett, a táskáinkat az ölünkbe szorítva. Nem beszéltünk. Az út tizenöt perc volt, végig a hajnali tájat bámultam, de semmit sem láttam belőle. Csak a szívem dobogását hallottam, és Noé lélegzetét mellettem.

Leszálláskor hívtam fel.

– Sziasztok – szólt bele Kinga a telefonba, a hangja ugyanolyan mély, érdes volt, mintha a szertárban beszéltünk volna. – Szembe a harmadik, gangos parasztház. Kutyák a boxban, ajtó nyitva.

Letettem. Noéra néztem. Ő is rám nézett.

– Menjünk – mondta.

A ház a domboldalban állt, ganggal, fehérre meszelve, a kapu kékre festve. Ahogy közeledtünk, hallottuk a kutyák ugatását a kert végében, a boxból, ahogy Kinga mondta. Az utcai kapu nyitva volt, a bejárati ajtó is résnyire.

Bementünk.

A folyosó sötét volt, de a konyha ajtaja nyitva, onnan szűrődött ki a reggeli fény. Ahogy beléptünk, először a búboskemence vonta magára a tekintetünket – hatalmas, fehérre meszelt, a konyha és a mellette lévő szoba között állt, a tetején még ott ült a régi, kopott párásító. A másik oldalon, a nappaliban egy zöld csempe cserépkályha ontotta a meleget, a tüze már kora reggel óta éghetett, a melege átjárt két szobán.

Kinga a konyhában állt.

Egy falatnyi köntös kötetlenül lógott rajta.

A bőre aranybarna volt, de nem az a napon sütötte, erőltetett szín – hanem olyan természetes, mély árnyalat, ami azt mondta, hogy sokat van a szabadban, hogy a teste hozzászokott a mozgáshoz, a munkához, az élethez. Sokkal testesebb volt, mint mi. Nem volt vékony, nem volt az a fiús alkat, ami nálunk a karatézós, futós évekből adódott. Ő nő volt. Minden porcikájában.

A mellei dupla akkorák voltak, mint a miénk.