Barinők 1. rész

A lépcsőházunknak mindig ugyanaz a szaga volt. Főtt káposzta, por, és valami nehezen megnevezhető, régi élet. Az első emeleten laktunk anyával. A harmadikon Noéék. Már akkor is tudtam, melyik ajtó az övék, amikor még olvasni sem tudtam rendesen – a névtábla sarkán ott a repedés. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan került oda. Azt mondta, apja ideges volt. Akkor még nem értettem.

Elsőben csak annyi történt, hogy egy padba ültettek minket.

– Te hogy hívnak?   – kérdezte.
– Kori. Téged?
– Noémi. De mindenki Noénak hív.

Bólintottam. Nem mondtam ki, de rögtön tudtam, hogy én is így fogom.

Nem lettünk azonnal barátnők. Csak megszoktuk egymást. Ő mindig hozott uzsonnát, én meg mindig elfelejtettem. Ő szépen írt, én gyorsan. Ő csendes volt, én meg... hát, nem mindig. Valahogy kiegészítettük egymást, anélkül hogy bárki kimondta volna.

A fordulópont negyedikben jött. Esős délután volt, anya későn végzett, nem tudtam hazamenni. Noé csak annyit mondott:

– Gyere fel hozzánk.

A harmadik emelet akkor magasabbnak tűnt, mint máskor. Mintha nem három szintet léptem volna, hanem valami mást is. Aznap ott maradtam estig. Leckét írtunk, nevettünk, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem akarok hazamenni.

Onnantól nem az volt a kérdés, találkozunk-e másnap. Hanem hogy mikor.

Felsőben már mindenki tudta: ha az egyiket keresed, a másik ott lesz mellette. Volt, aki viccelődött rajta. Volt, aki irigyelte. Volt, aki nem értette. Mi sem értettük igazán. Csak éltük.

A panel lépcsőháza közben ugyanaz maradt. Ugyanaz a szag, ugyanaz a kopott korlát. De nekem már nem volt ugyanolyan. Mert tudtam, hogy három emelet különbség csak lefelé és felfelé számít. Közöttünk nem.

Tizenegyedik év vége felé valami megváltozott.

Nem egyik napról a másikra. Nem is látványosan. Csak... máshogy lett minden.

A testünk már nem az volt, mint régen, és ezt nem kellett kimondani ahhoz, hogy tudjuk. Ott volt a mozdulatainkban, abban, ahogy a tükörbe néztünk, vagy ahogy néha hirtelen elhallgattunk egy-egy mondat közepén. A fiúk körülöttünk hangosabbak lettek. Magabiztosabbak. Néha idegesítőek. A többiek beszéltek róluk. Ki tetszik, ki nem, ki ír vissza, ki nem.

Mi nem nagyon szóltunk hozzá.

– Neked bejön valaki?   – kérdezte egyszer Noé, amikor a lépcsőházban ültünk, a második és harmadik között, a megszokott helyünkön.

Sokáig nem válaszoltam.