Senki sem gondolta volna...

A történetem érdemi része tizenhét éves koromban kezdődött. Anya akkor – valószínűleg a kora miatt – bepánikolt. Lelépett egy fiatal férfival Kanadába. Köszönés nélkül, búcsú nélkül. Fájt? Rohadtul. De egyben segített is feldolgozni. Apán nem látszott mennyire tört össze – csak az éjszakai, halk zokogásai árulták el a fájdalmát. Rám már nem nagyon figyelt. Önellátóvá váltam: mintha anya tudatosan készített volna fel az életre. Magamnak készítettem a szendvicset reggel, mielőtt gimibe mentem. Apától kaptam pénzt az ebédre, a vacsorát vagy rendeltük, vagy apu anyukája – a mamám – készített kaját. A mosást is magunk intéztük. A takarítással volt a baj: azt halogattuk.

Egyik este csöngettek.

– Bocsi – szólt oda nekem. – Elfelejtettem szólni. Gábor, a volt általános iskolai osztálytársad anyukája akart velem – velünk – beszélni. El is felejtettem. – Nem várta meg a válaszom, ment ajtót nyitni.

Kinga egy negyvenes nő lehetett. Nem egy lelakott testű, de két év távlatából is látszott rajta, hogy baja van. Csendben leült. Megigazította a szoknyáját, tenyerét a térdére tette, mint egy jó diák.

– Ó, nem tudtam, hogy a fiad is...
– Marad – vágott közbe apa határozottan. – Ami itt elhangzik, az rá is tartozik.

Kinga lenézett a cipőjére és letette a táskáját a lába mellé, igazgatta a szoknyáját. Aztán mély levegőt vett.

– Először is... bocsánat, hogy így betoppantam. A régi szép időkben... de most ezt illett bejelenteni. – Keserűen elmosolyodott.

Apa nem szólt semmit. Várt.

Kinga folytatta:

– Szóval... a férjemmel, Gábor apukájával... már évek óta nem megy a házasélet. Elhidegültünk. Teljesen.

Rám se nézett, de éreztem, hogy nehezen beszél róla.

– És... félreléptem. Az egyik sofőrünkkel. – Összehúzta magát. – Infragranti kaptak. A saját lakásunkban, ott a nappaliban... – A hangja elcsuklott. – Szerencsére a férjemnek nincsenek bizonyítékai, úgyhogy a válás nagyon nehezen megy. De a cégéből kirúgott. Ki is tett a házból.

Apa önkéntelenül összeszorította az állát. Még mindig nem szólt.

– Most anyukáméknál lakom – folytatta Kinga. – De munkát nem találok. Utánam nyúl. Mindenhová. A férjem mindenhol eléri, hogy gyorsan megtudják az igazat... vagy amit ő annak gondol. Igazából nem is engem keresnek... jön a közös munka lezárása. – Most apára nézett. – Te tudod, milyen.

Apa bólintott, de továbbra is csendben maradt.