DEC.
30.
2015
Riasztó beélesítve. Fordul a kulcs. Hideg van. A tél szorosan kényszeríti rád a kabátot. Fáradt vagy. Csak pontosan érkező buszokra és az otthoni első korty teára gondolsz. És rájuk. Mindkettőjükre. Egyszerre és külön-külön. Dühös biliárdgolyókként lökdösik egymást a fejedben. Megnyugtató meghittségre vágysz. És egy felkavaró szempárra is. Egy rutinszerű: „Szia kedves! Milyen napod volt?”-ra és egy telefonhívásra ismeretlen számról, ami fél percig csak hallgat, majd csak annyit mond: „Hol vagy? Odamegyek!” Összebújós ölelésre vágysz, melegségre, mely átjár. Kellemes bizsergésre mely, lassan de biztosan sodródik a puszik, simogatások felől a vetkőzés felé. És arra, hogy egy idegent láss, akiről csak sejted, hogy ismered. Aki elindul feléd. Csak egy pillanatra torpan meg, hogy aztán falhoz lökjön és vadul harapjon ajkadba.
Miért vagyok én itt? Keringett bennem a rémült kérdés. Mert elkaptak te hülye! –mondta az ügyvédem, amikor azt tanácsolta, hogy inkább valljak be mindent. De a legfontosabb kérdésre sem, ő sem az ügyész nem tudott magyarázatott adni: hogyan jutottam el idáig? Én, Artner Krisztián, boldog családapa és cégvezető, aki mindig minden szabályt betartott és karácsonykor elment levest osztani a rászorulóknak. Talán most bűnhődök mez azért is, amit srácként tettem … vagy nem tettem.
A lépcsőházban a szokott dohos, penészillatú levegő fogadott. A lift szerencsére megint működött. Miközben kialvó számjegyeket bámultam megállt valaki mellettem.
- Csókolom – köszöntem automatikusan, majd felnéztem. Egy öreg nő volt. Nem tudom, talán már 50 is elmúlhatott, mégis miniszoknyát és egy vékony trikót viselt mely inkább kiemelte, mint eltakarta hatalmas melleit.
Azt hiszem nem mellékes, hogy mindez 25 éve történt. A fiam, akkor alig múlt 18, én meg még nem voltam 40. Egy emberöltőnyi idő, de még mind a mai napig a bűntudat és a negyed század alatti megannyi varázslatos együttlétünk furcsa kettőssége munkál bennem. A bűntudat, hogy a saját fiammal, - mintha csak a férjem lenne - élek és közben meg a szűnni nem akaró, csillapíthatatlan szexuális vágy, ami minduntalan megakadályozza a józan gondolkodást.
Azon az estén azt hiszem tényleg nem bírtam már tovább. Noha kicsi gyerekkora óta együtt aludtunk, - leginkább meztelenül -, de ennek a történtekre a legcsekélyebb mértékben sem volt hatása. Mert az együttalvásunkat egyszerűen a kényszer szülte. Hiszen miután elhagyott a férjem, - a fiam nem volt még egy éves sem -, sikerült megvennem azt a garzont, amiben máig élünk. Egy légtérben van minden, az alig harmincegynéhány négyzetméteren.
Nagy jubileumra készültünk. Eltelt 10 év. Sajnos nem töltött el örömmel, hiszen minden nap, amit itt töltünk, tovább bizonyítja, nincs esély arra, hogy bármikor is ránk találjon valaki. 120 hónap van mögöttünk és az alkalom miatt elkezdem összeszedni az elmúlt időszak emlékeit.
Pontosan 10 éve, hogy Angliából indult hajónk a viharos tengeren sodródva éppen ennek a kis szigetnek a közelében adta fel a küzdelmet és süllyedt el. Az éjszakai viharban, a fejetlenség közben a gyermekeket és nőket mentették elsőként. A mentőcsónakba a vízrebocsátás előtti utolsó pillanatban löktek bele engem is. Valaki megsajnálhatott, 15 éves még szinte gyermekfejjel, mint hajósinas szolgáltam a tengerjárón, vagy egyszerűen engem is gyereknek esetleg nőnek nézett a sötétben. A csónakunk aztán messzire sodródott és ezen a kis szigeten vetődött partra. Rajtunk kívül senki nem érkezett ide, csak a hajóból származó roncsok és eszközök sodródtak ki.
3. fejezet
– Sssshhh," – pisszegett le Brigi, ahogy közeledtem,”szerintem már jön is vissza.
Gyorsan elbújtam vele a fészer mögött, ezúttal nem zavarta, hogy egymásnak nyomódtunk. Csendesen figyeltük az idősebb testvérünket, Marcsit, ahogy visszatér a kocogásból, csakúgy, mint tegnap, és kereste a titkos helyét, miután kinyújtóztatta a lábait. Elkezdtem meglazítani az alsónadrágom, ezt Brigi szórakoztatónak találta.
– Máris? – suttogta.
– Ugyan már, neked is ki kell próbálnod – válaszoltam.
Vonakodott, de emlékezett rá, miben egyeztünk meg. Megpróbál az ágyától eltérő helyen maszturbálni. Lenyúlt a bugyijába és elkezdte ujjazni magát, de nem húzta le.
Mindketten figyeltük Marcsit, ahogy a szokásos módon csinálta, bokáig lehúzta a futónaciját és jó néhány percig dörzsölgette a sima punciját, amíg szépen elélvezett. Ezúttal nem elégedett meg eggyel.
1
Beléptem a cella ajtaján. Félhomály, iszonyatos bűz és röhögés fogadott. – Megjött a kis herceg! – üvöltötte valaki – Te, ez lány vagy fiú? – szólt a társa. – Nem mindegy? Hamarosan úgy is az én kislányom lesz. – kontrázott egy harmadik hang.
Az őr meglökött, majd bevágta mögöttem az ajtót. A szemem lassan megszokta a sötétséget. Heten voltunk, de csak négy ágyat láttam. Egyikről felkelt egy hatalmas, széles vállú férfi. Csak egy foltos alsónadrág volt rajta, kopasz fején izzadtság cseppek fénylettek, mellét őszülő szőr borította. Vastag karján – melyet más ember akár combnak is elfogadott volna – tetovált viperák tekeregtek. – Te döntesz – nézet mélyen a szemembe, - az ágy vagy a föld. Az a sarok – mutatott jobbra - már foglalt, ott a Robi tanyázik, de ő nagyon büdös és folyton köhög éjszaka. Letelepedhetsz a budi mellé is, ha szereted nézni, ahogy szarunk. Vagy az ablak mellé, de ott télen elég hideg van.
