DEC.
5.
2014
Madison Philips tudta, hogy álmodik.
Nem csak azért, mert hirtelen nyolc évvel fiatalabb lett, de különös érzése volt, mintha a testén kívül lebegne, miközben figyelte, hogyan hajt el a többi tinédzser lány a kényelmetlen lakókocsitól Las Vegas szélén.
Ismerős álom.
Túl átkozottul ismerős.
Madison mogorván próbálta jól begyakorolt képességét segítségül hívni, kiragadni magát a rémálomból. Az évek során már vagy százszor megtette. De ma este nehezére esett. Ahelyett, hogy felébredt volna azon kapta magát, hogy még mélyebbre süllyedt az álomban.
Míg már nem csupán figyelte, ahogy a múlt kibontakozik előtte, hanem valóban átélte az eseményt.
Elveszve az álomban döbbenetesen valóságosnak tűnt, ahogy kitakarította az ócska nappalit, mielőtt a lakókocsi hátsó részébe ment volna.
Nem tudnám megmondani, hogyan kezdődött, csak azt vettem észre, hogy szerelmes lettem. Nem a legjobban alakultak a dolgok. De lehet a szívnek parancsolni?
Első ellenérzést az váltotta ki belőlem, hogy 19 éves lány létemre egy nőbe zúgtam bele. A másodikat pedig az, hogy az illető a nagynéném.
Dalmának hívják, az anyám féltestvére. Tíz évvel idősebb nálam, ami nem túlzottan sok a többi felnőtt rokonomhoz képest. Így szinte adta magát, hogy hozzá kerüljek a legközelebb. Könnyen kijöttünk, tulajdonképpen ő lett az a felnőtt barátnőm, akivel megosztottam a titkaimat, gondjaimat.
Közelebb akkor kerültem hozzá, amikor egy teljesen átlagos hétvégén megkérte a szüleimet, hogy elvihessen magához. A nagynénim imád kertészkedni a munkája mellett, és segítségre volt szüksége, hogy átültesse a nagyszámú virágait. A legtöbb különleges kaktusz, és a világ...
Zajos hangorkán vert fel az álmomból. Ahogy az már lenni szokott, eleinte azt sem tudtam, hol vagyok. Hol vagyok, ki vagyok, hogy kerültem ide, és mégis mikor. Pár pillanat alatt viszont összeállt a fejemben a kép. Az ágyamon hevertem, takaróm összegyűrve, egyik oldalon átvetve a vállamon, a másikon pedig lecsúszva a derekamig. Egyik lábam pedig kilógott alóla, nagylábujjam majdnem érinti a földet. Nem emlékeztem az előző estére… Bár nem mondok igazat. Emlékeztem, ha csak homályosan is, viszont nem akartam emlékezni. De ez most nem fontos. Mi lehet ez az eszméletlen ricsaj?
Kikászálódtam az ágyból és elhúztam a függönyt, hogy kitekintsek. Egy pillanatra hátrahőköltem, ahogy arcomba ragyogott a tavaszi napfény. Nem volt erős, vagy különösebben bántó, de engem mégis zavart. Különösen ilyenkor, tanítási nap reggelén. Utálom a tavaszt.
Talán a boldogság utáni vágy, talán maga a puszta lényem okozta mindezt. Nem tudom. Minden egyszerre távolinak tűnt, ott álltam vele szemben, és tudtam, hogy mindennek vége.
Azt hittem a szerelem, Ákos mindent megold, de nem így lett. Saját magam végzete lettem, és tudtam, hogy nem menekülhetek. A tetteim utol értek, ő ott állt velem szemben, és az évek alatt feltett kérdéseim hirtelen mind választ kaptak.
Mikor megláttam, a pohár kiesett a kezemből, lassított felvételként hullt a padlóra, pattant vissza, majd tört darabokra. Nekem pedig már csak annyi időm maradt, hogy lepergessem magam előtt az életem.
Eszembe jutott az első nap az óvodában, amikor először küzdöttem meg egy babáért, löktem fel Ágit, aki később az egyik legjobb barátnőm lett.
A Nap már lemenőben volt, mikor Lilla, a 18 éves, szőkés barna hajú leányzó sétára indult. Egy erdő melletti kis faluban lakott. Gyakran járt az erdőben, hiszen az erdő mélyén volt egy tisztás, amin egy elhagyatott várrom volt. Lilla már gyerek kora óta ide járt játszani, vagy éppen csak mikor egyedül akart lenni. A várrom minden egyes szögletét és kövét ismerte már, beleértve a vár alatt futó katakombákat és a várbörtönt is. Egy egész kis labirintust alkotott a várbörtön, de Lillának már térképre sem volt szüksége, hogy eligazodjon a labirintusban. Nyár közepe lévén Lilla egy fehér mini ruhát viselt, amit hatalmas piros virágok díszítettek. Lábán kényelmes sportcipő volt, szeretett kényelmesen öltözködni. Igazán csinos leányzó volt, sokan megfordultak utána, hiszen nőies alkata volt és ott domborodott, ahol kell. Lilla ma este is elhatározta, hogy kisétál a...
Lassan kúszik fel a nap az égre, de fénye már megvilágítja a Balaton vizét. Csak a hullámok csobogása, a fák lombjai között motozó szellő suhogása, és a madarak csicsergése hallatszik. Mi ketten hallgatunk, de csodás ez a kettőnk közötti csönd is. Nem feszélyező, sőt, inkább meghitt. Persze, eleget beszéltünk már, az egész éjszakát ezzel töltöttük. Most már hajnalodik, mégsem vagyok álmos. Az este még őrizte a levegő a nappali kánikula után a meleget, de most már hűvös van. Mégsem mozdulnék, hogy menjünk be a partról, nem akarom megtörni ezeket az egymásra találás örömétől édes perceket.
Talán sosem válik az álmom valóra, és ennél közelebb már nem fogunk kerülni egymáshoz, de nekem ez is elég. Van annyira fontos nekem, hogy már csupán a barátsága is boldoggá tegyen.
Bringázok haza edzésről. Igazi belehalós edzés volt, úgy megizzadtam, hogy alig tudtam magamra erőltetni a farmert utána az öltözőben... A menetszél visszahűt, szeretek bringázni. Egy hosszú, egyirányú utcában tekerek, kiszúrok hátulról egy családot. Az apuci vállán elaludt a kislány, végtagjai ernyedten lógnak, kis arca eltorzul a szép kerek vállon, amihez, nocsak, egy egész széles hát és egy tekintélyes csuklyás izom tartozik. Rózsaszín, felhajtott gallérú teniszpóló, a kockás rövidnadrág keskeny csípőt és egy csinos feneket takar. Egyik szemöldökömet felhúzva stírolom, amit mindig megérez, akinek nyitva a radarjai, mire apuci hátranéz... Egy pillanattal tovább tartjuk a szemkontaktust, mint illene. Ez, mint utólag megtudtuk, elég is volt neki. Ahogy elhajtottam mellettük, nyilván még az anyucira is vetettem egy pillantást, kicsit kócos, görbe hátú, amúgy jó csaj...
Egy óra múlva ébredtem fel kórházi ágyamon, még mindig nyomott fáradtsággal minden tagomban. Hálóingem derekamig felcsúszva, meztelen fenekem fedetlenül hevert a gyűrött lepedőn, gyorsan lehúztam a kis ruhadarabot. Te jó ég, vajon hányan jártak erre mialatt aludtam! Szerencsére egyedül voltam a szobában, de az ajtó résnyire nyitva volt, talán még a folyosóról is beláttak...
Gyorsan összeszedtem magam, megmosakodtam, felöltöztem. Visszavettem a reggel levetett szűk farmeremet, halványkék topot, épp indulni készültem, amikor a szép fiatal nővér, Zita lépett szobámba halkan becsukva maga mögött az ajtót, kényelmetlenül mosolygott.
- De jó hogy még itt van... vagyis, itt vagy. Ugye nem baj a tegeződés?
