JÚN.
20.
2025
A következő hetekben én kezdeményeztem néhány kockázatos kalandot Carmennek. Reggel odamentem Carmen mögé a konyhában és megsimogattam a feszes fenekét, miközben még Peter is ott volt. Amikor elment, megcsókoltuk és megsimogattuk egymást, de semmi több. De ritkán volt esélyünk arra, hogy összejöjjünk egy rendes baszásra, így mindig kanos voltam és csak arra vártam, hogy alkalmunk adódjon.
Egyik este az ágyamban feküdtem a helyzetemen gondolkodva és úgy döntöttem, hogy a Carmennel való kapcsolatomat a következő szintre emelem. Így másnap reggel, amikor bementem a konyhába, tudtam, hogy ez egy kockázatos játék lesz és éreztem, hogyan pumpál bennem az adrenalin. Carmen a konyhaszigeten...
Nándinál bekövetkezett amit jósoltak a dokik, itthagyta ezt a világot. Szerény temetés, feszült halotti tor megvolt, majd utána egy-két héttel felvettük a kapcsolatot Innával az örökösödési ügyek intézése miatt. Arról, amivel Juti előzőleg kecsegtetett még csak említés szintén sem esett szó. Majd csak sor kerül rá, addig ő intézi a papírmunkát a hazatelepülésével, volt olyan hét hogy kétszer is Pesten volt a követségen.
Persze nem csak ővele foglalkoztunk, éltük a saját életünket is. Ennek egyik eseménye volt, amikor a fater egyik esti telefonálásunk közepette nagy mérgesen zsörtölődött hogy az országos tröszt eladta a balatonboglári üdülőt, pedig ők ezen a nyáron Évikéékkel akartak oda...
1999. 08. 01. USA, Inkton, Jefferson Str. 6955. Reggel 9 óra.
Nem lenne szabad ilyeneket írnom, plána ilyenekre gondolnom, de nem tehetek róla, nem tudom magamban tartani. Természetesen erről senki sem tudhat, de tényleg senki. Megígéred, kedves naplóm, hogy tartod a szád?!
A történetem szereplői valódi emberek, a köztük lévő dolgok pedig valóban megtörténtek. A titkosság betartása érdekében azonban az egész egy kitalált város kitalált utcájának a kitalált házában fog játszódni, természetesen kitalált szereplőkkel, köztük velem, kitalált név alatt. Így engem mostantól csak Daniel Frost-ként fogsz ismerni, az igazi nevemet pedig sohasem fogod megtudni. Most pedig, hogy ismerjük...
Harminc éve annak, hogy leléptél. Visszavonhatatlanul. Nem szóltál, nem néztél vissza. Elmentél, mintha csak elintéznél egy dolgot, mint a postát vagy a mosást. Azóta néha kijövök ide. Nem azért, mert hiányzol. Csak szokás lett. Mint a reggeli kávé. Utáltalak akkor tizenkét évesen. Düh volt bennem, de már az se maradt. Megszoktam. Hozzászoktam. Akkoriban még reméltem, hogy visszajössz, bocsánatot kérsz, rendbe rakod, amit összetörtél. De te nem voltál az a fajta.
Aztán jött a Bözsi mama. Apa anyja. Beköltözött. Azt mondta, az Úr akarata volt, hogy elmentél. A pap reverendáján lógott egész életében, mindenki csak szentfazéknak hívta. A város röhögött rajta, de ő büszke volt és boldog,...
Még a fenekemen volt a tojáshéj, amikor megérkeztem az Állomokba. A szokásos pechem ide is elkísért, jött a járvány, de ami – legalábbis eleinte – annál is veszélyesebben tűnt, a faji zavargások intenzitása fokozatosan nőt. Az egyetemi élet megbénult, a profok tanítás helyet dörgedelmes beszédekben a fehér felsőbbrendűséget ítélték el és próbáltak a diákjaik kedvébe járni, akik sportot űztek abból, hogy minden semmiségért feljelentették őket. Mivel az én bőröm színe közelebb állt a tejéhez, mint a kávééhoz, ráadásául szőke is voltam, egyre jobban féltem. „Vegyél egy fegyvert, vagy szerez egy fekete szeretőt” – ajánlotta egyik kollegám. Persze, hogy igyekeztem katolikusabb lenni a pápánál...
Újra február, újra indul a báli szezon. Most is a megyebállal. Igaz ugyan hogy a vezetőség lecserélődött, de az apparátus az maradt, és akkor még megtartották. Rá következő hétvégén meg jön a Dorottya-bál.
Nekem mint férjnek ez az időszak körülbelül január 2-án indult, amikor Juti nagy sóhajjal a szekrénye előtt konstatálta hogy ezek már mind tavalyi ruhák, és neki nincs egy rongya amit felvehetne. Na és ehhez olyan huncut szemek amikről ő maga is jó tudta hogy ez az amivel engem kenyérre lehet kenni. Egyik évben volt amikor ez nem jött be neki, mert amikor már látta hogy épp elég cseppfolyós állapotba került a szívem, bezárta a szekrényajtót, rá pár pillanatra valami robaj... gyorsan...
Azt hiszem, ez az a projekt, amit nem lehet csak úgy félvállról venni. Az új irodaház, két legfelső, teljes szintjén – a hetediken és nyolcadikon –, és én felelek a full setup-ért. Minden, ami kép, színkód, ergonómia, meetingroom-technikák, egyedi bútorok stb. Hozzám tartozik. Facility & Procurement Manager lettem.
Szóval, no para, megyek, csinálom negyvenegy évesen, mint aki huszonkettő. Csak hát... ez most nem egy szimpla rollout. Ez most a központ, a vezérigazgatói szint. És az igazgatói iroda is hozzám tartozik. Itt már nem elég, ha egy tárgyalóasztal nem nyikorog, vagy, hogy az akusztikai panel jól néz ki. Itt minden dekorációnak, minden szék háttámlájának üzenete van. És ebben...
A repülőgép csöndes méltósággal szállt a felhők fölött, az ablakon beömlött az aranyló napfény. Éva és Judit egymás mellett ültek, csöndesen beszélgetve. Éva mosolygós, Judit szomorkás volt. Nem is csoda, hiszen befuccsolt immár második házassága is, egy hónapja váltak el a férjével. Ezt az utat, mintegy búfelejtőnek testi, lelki jó barátnője Éva szervezte neki, akivel középiskolás koruk óta elválaszthatatlanok voltak. Éva is túl volt már két férjen, két váláson, immár majd egy éve élt egyedül. Visszaemlékezett, amikor ő került a padlóra Judit húzta ki a mélységből, most ebből igyekezett valamit visszaadni neki. Bár mindketten heterók voltak, már a középiskolában néha összeborultak, ha...
