Menekülés a pornóba 3. rész

Már azt hittük, vége. Már azt hittük, kiégtünk. Már azt hittük, a ház, a kert, a csend – az a bizonyos csend – örökre körülvesz minket.

De a telefon – a telefon nem felejt.

– Erzsi, Zsuzsi vagyok. Tudom, tudom, mondtátok, hogy nem csináltok többet. De... hallgass meg.

Sanyi a konyhaasztalnál ült, a telefonon olvasgatott. Amikor meghallotta a hangot a kihangosítóból, felemelte a fejét. A szeme – a szeme már nem volt az a régi, félős, szégyenkező tekintet. Luca után, Bella után, Dénes után – a férjem más lett. Magabiztos. Erős. Mintha a forgatások – azok a bizonyos forgatások – nem vettek volna el belőle semmit, csak adtak.

– Az utolsó film producere – folytatta Zsuzsi –, az amerikai, aki annyira szeretett titeket... kitalált valamit. Egy leszbi filmet. Csak nők. Te Erzsi, és egy fiatal, tapasztalt partner.

Sanyi letette az újságot.

– Csak nők? – kérdezte.
– Csak nők – erősítette meg Zsuzsi. – Semmi férfi. Te se Sanyi. Csak Erzsi.

Sanyi rám nézett. A szeme – a szeme nem volt féltékeny. Nem volt fájdalmas. Inkább... kíváncsi.

– Erzsi? – kérdezte.

A testem – a testem már válaszolt. A hüvelyemben – valami bizsergett. Nem a vágy. Nem Dénes után, nem Sanyi után. Valami más. Valami, amit Luca – az a bizonyos Luca – indított el bennem. A női kéj. A finom, lágy, mégis mélyre hatoló érzés, ami nem a behatolásról szól, hanem az érintésről.

– Mondj többet – mondtam Zsuzsinak.

Zsuzsi beleélte magát.

– A forgatókönyv: egy idős nő – te – és egy fiatal. A fiatal a tanító. Te a tanítvány. A történet arról szól, ahogy felfedezed azt, amit soha nem akartál. De amire – a tested mélyén – mindig is vágytál.

A szívem – a szívem úgy vert, mint egy kalapács.

– És a partner?
– Hanna. Huszonöt éves. Profi. Tapasztalt. Született tehetség. A producerek szerint ő a tökéletes ellenpont hozzád. Fiatal, feszes, határozott. Te az idős, a lankadt, a bizonytalan.

Sanyi felállt. Odalépett hozzám, a hátam mögé. A kezét a vállamra tette.

– Erzsi – mondta halkan –, neked kell döntened.

Nem mondta, hogy nem akarja. Nem mondta, hogy fél. Nem mondta, hogy a pénz nem kell. A pénz – a pénz már nem volt szempont. A ház biztonságban. A temetésre félretett összeg ott csücsült a számlán.

Mégis...

– Mikor? – kérdeztem.
– Jövő héten. Három nap. Nem több. Kicsi stáb. Csak nők. Még az operatőr is nő.