Jól fizető munka

A korai tavasz állítólagos, állítólag a klímaváltozás miatti melegebb délutánján álltam a kisboltban. A vacsorámat és a holnapi ebédemet vásárolgattam, amikor a rövid sorban lépkedve, bakancsom csoszogása mellett női suttogás ütötte meg a fülem.
– Nézd, ő az, Jani... Menjél már hozzá... Na, menj  már! – nem igazán érdekelt, hiszen az említésre méltó nőknek – akiket a farkam hegyére húznék – ismerős volt a hangja. Ez nem.
– Elnézést! – szólt hozzám oldalról.
– Kezét csókolom. Tessék?
– Mondják itt a munkatársaim, hogy... Jaj, de bunkó vagyok. Német Erzsébet – nyújtotta kezét egy előkelően öltözött, negyven plusszos nő. Mivel látásból ismertem a faluban élő összes nőt, ez csak az ideköltözött jegyző asszonya lehetett.
– Jani – fogtam meg a kinyújtott kezét. Vigyáztam, nehogy erősen szorítsak, mert akkor a szart is kinyomom belőle. Mintha megfagyott volna, csak nézett.
– Nos, azért mertem megszólítani, mert nemrég költöztem a faluba és hát a ház, amit vettem, igen csak felújításra szorul – kezdte. Az agyam meg pörgött, mint a betonkeverő gép. Három ház volt eladó a faluban. A falu szélén lévő... na, azt nem, mert az lakhatatlan, ablakait,  ajtajait tüzifának ellopták. A másik... a Tóth testvéreké... de az patyolat, pesti csapat újította fel. Akkor csak a Tuza-féle ház maradt. Hmm, hát igen.
– Gondolom, a Tuza-féle ház... Hát igen, azon lesz mire költeni a pénzét – mondtam. A nő álla majdnem leesett a kövezetre.
– Igen, az. Honnan tudja? – kérdezte ámultan.
Csak mosolyogtam, egyik sarkát félrehúzva a számnak. Na, ez a picsa se jobb a többinél. Azt hiszi, mert kétkezi munkás az ember, azért buta tuskó.
– Tudja, én itt élek... de térjen már a tárgyra – sürgettem, mert untam az udvariaskodást.
– Bocsánat. Szóval, szeretném folyamatosan, a legfontosabbakkal kezdve a felújítást, majd fokozatosan szépíttetni a házat.
– Gratulálok hozzá – mondtam. Látszott, az agya megakadt, mint az emelődaru drótkötele. Megrázta a vállig érő göndör, szőke haját zavarában. Mi van, picsa? Szokd meg ezt a való világot. Itt nem esnek hasra az emberek holmi madámoktól. A polgármestert amúgy is jól ismerem,  az apám haverja volt. Sokat dolgozott neki meg én is mind maszekba, mind hivatalból.
– Tudja, építőipari csapatra nincs pénzem... – köhögött, köszörülte meg a torkát, próbálva visszamászni a felsőbbrendűség póznájára. – Szóval, arra gondoltam, ön, mint egyéni vállalkozó, vállalhatná, ha már ért hozzá.